Ebben a könyvben a szerző amellett érvel, hogy a jó végtelen alakja a korai romantikának, azaz Novalisnak és mindenekelőtt Friedrich Schlegelnek tulajdonítható. Ez a nézet teljesen új a szakirodalomban, hiszen a "jó végtelent" korábban csak Georg Wilhelm Friedrich Hegelhez kapcsolták.
Ez az újfajta értelmezés a romantika teljesen másfajta szemléletét nyitja meg: a nosztalgia, a végtelen és a beteljesületlen közeledés helyett most a harmonikus és a hasonló kerül a középpontba. Ennek messzemenő következményei vannak az esztétikára, a teológiára és a művészet megértésére, amelyet általában a romantikához kapcsolunk.
A romantika itt a véges és a végtelen megbékéléseként ("jó végtelenség"), és nem e kettő ellentéteként ("rossz végtelenség") értelmeződik. - Bazon Brock előszavával és Manfred Frank utószavával.