A középkori tanulmányokban sokáig azt feltételezték, hogy a nevetés a középkorban negatív felhanggal bírt, és a test túlságosan nyomasztó kifejezése volt. Az, hogy ez nem tartható, és nem egyeztethető össze a nevető szentek középkori szövegekben meglévő ábrázolásaival, a könyv kiindulópontja.
Kirsten Darby elsősorban a szentek életrajzait szisztematikusan elemezve, más szöveganyaggal összevetve képes bemutatni, hogy a nevetés mint testi gyakorlat alkalmas volt a társadalmi és vallási megkülönböztetésre. A szereplők tudásukkal és a nevetéssel kapcsolatos kijelentéseikkel szakértőként, a nevetéshez értő emberként tudták magukat azonosítani.
E szakértők tudása olyan szövegműfajokhoz és hagyományokhoz kapcsolódik, amelyek hatással vannak a nevetés típusainak, motívumainak és szereplőinek ábrázolására és értékelésére. Ennek megfelelően a nevetéshez való viszonyulás nem egységes, hanem inkább többszólamú, amely a különböző hatalmi viszonyokból, szocializációs kontextusokból, kegyességi elképzelésekből és a kapcsolódó önképzési folyamatokból fakad.