Digitális teljesítmény: Az új média története a színházban, a táncban, a performanszművészetben és az installációban

Olvasói vélemények

A könyv részletes és jól kutatott forrás a digitális előadás történetéről, különösen értékes a táncot és a digitális médiát tanulmányozók számára. Bár szervezett adatokat és meglátásokat kínál tekintélyes nézőpontból, inkább tudományos kutatásra, mint alkalmi olvasásra alkalmas.

Jó kutatási segédeszköz, részletes és jól dokumentált, szervezett információk, a performansz történelmi és kortárs felfogását egyaránt lefedi, a digitális művészet és a performansz tanulmányozásához erősen ajánlott, tökéletes állapotban és időben érkezik.

Nehézkes rendszerezés egyes speciális területekhez, nem alkalmas könnyed olvasásra, szupernehéz munkának tekinthető.

(10 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Digital Performance: A History of New Media in Theater, Dance, Performance Art, and Installation

Könyv tartalma:

Az új média előadóművészetbe való beépítésének történelmi gyökerei, legfontosabb művelői, valamint művészeti, elméleti és technológiai tendenciái.

Az elmúlt évtizedben az előadóművészetben a számítógépes technológiával való kísérletezés rendkívül intenzív időszakát élhettük át. A digitális médiát egyre inkább beépítették az élő színházba és a táncba, és az interaktív előadás új formái jelentek meg a részvételi installációkban, a CD-ROM-on és a weben. A Digital Performance című könyvben Steve Dixon nyomon követi e gyakorlatok fejlődését, részletesen bemutatja a legfontosabb előadókat és előadásokat, és elemzi az új médiaművészet e formájának elméleti, művészeti és technológiai összefüggéseit. Dixon a mai digitális performanszok előzményeit a színházi technológia múltbeli formáiban találja meg, amelyek a klasszikus görög dráma deus ex machinájától Wagner Gesamtkunstwerkjéig (a teljes műalkotás koncepciója) terjednek, és párhuzamot von a kortárs munkák, valamint a konstruktivizmus, a dadaizmus, a szürrealizmus, az expresszionizmus, a futurizmus és a huszadik századi multimédia úttörőinek elméletei és gyakorlatai között.

A digitális performansz elméleti perspektíváját Philip Auslander, Walter Benjamin, Roland Barthes, Jean Baudrillard és mások munkásságára alapozza. A kortárs digitális performansz gyakorlat dokumentálása és elemzése érdekében Dixon a test, a tér és az idő reprezentációjának változásait veszi figyelembe. Figyelembe veszi a virtuális testeket, avatárokat és digitális hasonmásokat, valamint olyan művészek performanszait, mint Stelarc, Robert Lepage, Merce Cunningham, Laurie Anderson, Blast Theory és Eduardo Kac. Vizsgálja az új média újszerű megközelítéseit a színházi látványosság megteremtésében, beleértve a virtuális valóságot és a robotperformanszokat, a távoli helyszíneket valós időben összekötő telematikus előadásokat, a webkamerákat és az online drámai közösségeket, és megvizsgálja az egyes technológiai színházi művek által létrehozott "extratemporális" illúziót. Végül meghatározza az interaktivitás kategóriáit, a navigációtól a részvételen át a kollaboratívig. Dixon megkérdőjelezi a digitális előadással kapcsolatos uralkodó elméleti megközelítéseket - beleértve azt is, amit a posztmodernizmusnak nevez, amely tagadja az újat -, és egy sor merészen eredeti érvet kínál helyettük.