Dubno 1941: Dubno: A második világháború legnagyobb tankcsatája

Olvasói vélemények

A „Dubno 1941: A második világháború legnagyobb tankcsatája” című könyv célja, hogy megvilágítsa a második világháború keleti frontjának egy kevésbé ismert aspektusát. Részletesen bemutatja a Barbarossa hadművelet első hónapjaiban lezajlott gépesített hadviselést, a dubnói csatára és a környező területekre összpontosítva. Bár értékes betekintést nyújt orosz szemszögből, és számos fényképet és térképet tartalmaz, kritika érte félrevezető címe, rossz fordítása, vélt elfogultsága és az elbeszélés áttekinthetetlensége miatt.

Egyedülálló betekintést nyújt orosz szemszögből a Barbarossa hadművelet korai csatáiba.

Rengeteg fényképet és térképet tartalmaz, amelyek javítják az események kontextusát és megértését.

(21 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Dubno 1941: The Greatest Tank Battle of the Second World War

Könyv tartalma:

1941 júniusában - a náci invázió első hetében a Szovjetunióban - Nyugat-Ukrajna csendes kukoricaföldjeit és városait acélcsörgés és robbanások dörgése ébresztette fel; ez volt a második világháború legnagyobb tankcsatája. A Vörös Hadsereg Kijevi Különleges Katonai Körzetének mintegy 3000 harckocsija csapott össze a Heeresgruppe South mintegy 800 német harckocsijával.

Miért vallottak kudarcot a számbeli fölényben lévő szovjetek? A több száz nehéz KV-1 és KV-2 harckocsi, az öt toronyból álló óriás T-35 és a híres T-34-es nem tudta megállítani a németeket. A. Isaev a közelmúltban hozzáférhető levéltári források alapján új nézőpontból írja le a csatát: hogy valójában nem a harckocsik, hanem a páncélos egységek nyerik vagy veszítik el a csatákat.

A németek a Blitzkrieg korszakában a tankerők taktikája és szervezete fölényben volt.

A német páncéloshadosztályok nem a harckocsik, hanem a nehéz tüzérséget is magában foglaló tüzérség, valamint a motorizált gyalogság és a mérnökök segítségével tudták legyőzni ellenfeleiket. A Vörös Hadsereg páncélos egységeinek - a gépesített hadtesteknek - rengeteg gyermekbetegsége volt, mivel mindegyikükből hiányzott a kísérő gyalogság és a tüzérség.

A szovjet páncélosoknak 1941-ben meg kellett tanulniuk a kombinált hadviselés nehéz tudományát - és főleg "művészetét" -. Isaev nyomon követi ezeknek a tényezőknek a szerepét az ukrajnai Dubno kisváros körüli hatalmas csatában. A bevehetetlen KV és T-34-es harckocsikról szóló népszerű mítoszok megdőlnek.

A valóságban a németek 1941-ben rendelkeztek a szükséges eszközökkel a harcukhoz. A szerző meghatározza a szovjet oldal valós eredményeit is: az ukrajnai villámháborút sikerült lelassítani. A Szovjetunió számára a katonai helyzet 1941 júniusában sokkal rosszabb volt, mint Franciaország és Nagy-Britannia számára az 1940-es nyugati hadjárat során.

A Vörös Hadsereg nem állt készen a harcra egészében, a határvidéki hadseregekből pedig hiányoztak a gyalogsági egységek, mivel azok csak most érkeztek a Szovjetunió belső területeiről. Ebben az esetben a Vörös Hadsereg harckocsijai lettek a Szovjetunió "vaspajzsa"; még tűzoltó dandárként is működtek.

Sok esetben a német gyalogság - és nem a harckocsik - váltak a szovjet páncélos egységek fő ellenségévé a dubnói csatában. A rosszul szervezett, de heves, harckocsis ellentámadások lelassították a német gyalogságot - és bár a szovjet harckocsik elvesztették a csatát, a háborút megnyerték.