Egy otthon Amerikában: Egy volgai német történet

Olvasói vélemények

Otthon Amerikában: Eunice Boeve lebilincselő elbeszélése a volgai német bevándorlók amerikai élethez való alkalmazkodásáról. A történetet egy 12 éves kislány, Eva Maria szemszögéből látjuk, amint családja elindul az Oroszországból Kansasba vezető úton, és megküzd a kulturális identitással, a családi kötelékekkel és az asszimiláció kihívásaival. A könyv történelmi kontextusát értékeljük, amely betekintést nyújt a bevándorlók egy kevésbé ismert csoportjának életébe.

A könyv nagy dicséretet kap gyönyörű történetmesélése, mélyreható jellemzése és pontos történelmi ábrázolása miatt. Az olvasók értékelik a szereplők érzelmi mélységét és a témák - köztük a veszteség, a kulturális identitás és a családi kötelékek - átélhetőségét. Sok kritikus megjegyzi, hogy a könyv fiatal felnőtteknek és minden korosztályú olvasónak egyaránt tetszik, így megfelelő választás lehet olyan nagyszülőknek, akik minőségi irodalmat keresnek unokáiknak.

Néhány recenzens megemlíti, hogy jobb korrektúrára és szerkesztésre lenne szükség, ami azt sugallja, hogy a könyvnek több finomhangolásra lenne szüksége. Bár elsősorban a fiatalabb közönségnek szól, néhány olvasó úgy érzi, hogy az elbeszélés más gyermekirodalomhoz képest a felnőtteket is mélyebben le tudná kötni.

(8 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A Home in America: A Volga German Story

Könyv tartalma:

Eva Müller tizenkét éves, amikor apja bejelenti, hogy a család elhagyja Oroszországot és Amerikába emigrál. Bár egész életükben Oroszországban éltek, mindig is oroszországi németeknek tartották magukat. 1763-ban az orosz uralkodó, Nagy Katalin elküldi képviselőit Németországba, hogy az oroszországi Volga mentén földeket ajánljon fel letelepedésre. A háború és az uralkodó osztály szegénységben tartotta az átlagos német polgárokat, és mivel nem volt reményük egy jobb életre, ráugrottak az orosz uralkodónő csodálatosan nagylelkűen hangzó ajánlatára. Azt mondták nekik, hogy nemcsak saját földjük lesz, hanem mindenki számára lakást is biztosítanak, valamint lovakat és ekéket, hogy azonnal megkezdhessék a föld megmunkálását. Az első csoport 1767-ben érkezett meg, és azt tapasztalta, hogy nincsenek házak, lovak és ekék, de rengeteg föld van. A baj csak az volt, hogy ezt a hatalmas, nyílt legelőt a Volga folyó mentén nomád törzsek népesítették be, akik lóháton lecsaptak rájuk, megölték a férfiakat, és elfogták a nőket és a gyerekeket. De mivel nem volt hová menniük, nem volt módjuk visszatérni Németországba, és ott amúgy sem volt semmi, beásták magukat és maradtak. Akaraterővel, izomerővel és hittel vájták ki az életüket ezeken az orosz síkságokon. De bár Oroszországban éltek, ezek az erős akaratú emberek úgy döntöttek, hogy németek maradnak, és éppoly keményen ragaszkodtak nyelvükhöz, szokásaikhoz és vallásukhoz, mint ahogy megszelídítették az ellenséges földet.

Kezdetben teljes szabadságot ígértek nekik, és ez így is volt egészen addig, amíg Oroszország meg nem kezdte a tizenhat és negyvenöt év közötti férfiak kötelező katonai szolgálatát, és sokan kezdték látni a kézírást a falon. Az áttelepülést keresve felderítőket küldtek Amerikába, északra és délre egyaránt. Mindkét országról lelkes dicséretekkel tértek vissza, és idővel azok, akik meg tudták fizetni a viteldíjat, különösen azok, akiknek valamelyik országban voltak családtagjaik, összepakoltak és elmentek, a legtöbben Amerikába.

A Müller család, mint sokan mások, egy már Amerikában tartózkodó családtagjukra támaszkodott, hogy kölcsönadja nekik a viteldíjat. Ez a családtag öt évvel korábban, 1888-ban hagyta el Oroszországot, és most a kansasi Herzogban élt, egy volganémet városban, amelynek közelében más, túlnyomórészt volganémet városok is voltak. Eva szíve szakad meg a gondolattól, hogy elhagyja a dédnagymamát, aki olyan volt, mint az édesanyja, amikor Eva saját édesanyja meghalt a szülés közben. De a 92 éves, immár vak dédnagymama nem bírná ki egy ilyen utazás nehézségeit. Így hát mindent hátrahagyva, amit ismertek, a család elindult egy jobb élet ígérete felé Amerikában. Ahhoz azonban, hogy valaki alkalmazkodni tudjon ehhez az új országhoz, változtatásokra van szükség, különösen azok számára, akik mindig is a saját fajtájuk között éltek, közös nyelvvel és örökséggel.