Olvasói vélemények
Összegzés:„Egy sebész nevelése” című könyvében Dr. Raffensperger megosztja személyes útját a sebészképzésen és az egészségügyi ellátás 50 év alatt végbement fejlődésén keresztül. Anekdotákon és elmélkedéseken keresztül szembeállítja a múlt betegközpontú ellátását a jelenlegi, pénzközpontú megközelítéssel, hangsúlyozva a személyes érintkezés fontosságát az orvoslásban.
Előnyök:A könyv lebilincselően megírt, szívhez szóló történetmeséléssel, betekintést nyújt a szerző tapasztalataiba és a sebészet fejlődésébe. Elmélkedésre ösztönöz a személyes képzéssel és a betegekkel való interakcióval kapcsolatban, így értékes olvasmány az egészségügyi szakemberek és rezidensek számára. A szerző klinikai szakértelmét elismerik, az anekdoták pedig lenyűgözőek.
Hátrányok:Egyesek talán elkeserítőnek találják az egészségügyi ellátás pénzügyi szempontjaira helyezett hangsúlyt, mivel kritikával illeti a jelenlegi rendszer betegközpontú ellátástól való eltávolodását. Emellett a szigorúan technikai vagy eljárási útmutatót kereső olvasók számára a műtétekkel kapcsolatos tartalom nem biztos, hogy megfelel az elvárásaiknak.
(2 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Education of a Surgeon
Könyv tartalma:
A szerző, aki 1953-ban végezte el az orvosi egyetemet, A sebész nevelése című könyvében elmesélte az orvostudomány elmúlt hatvanöt évének változásait. A tengeren lévő hajókon végzett vakbélműtétektől kezdve a sziámi ikrek szétválasztásáig mesél a műtétekről is.
A huszadik század közepén az orvosképzés és annak gyakorlata alig változott a 19. század vége óta. A hallgatók az orvostudományt hullák boncolásával, mikroszkópokon keresztül, előadásokon és a betegek ágy melletti közvetlen tanulmányozásával tanulták.
A laboratórium a kórtörténet és a fizikális vizsgálat kiegészítője volt.
A század végére már kevés orvos fordított időt arra, hogy részletes kórtörténetet felvegyen vagy teljes fizikális vizsgálatot végezzen. A diagnózist röntgenfelvételek, szkennelések és egy távoli, automatizált laboratórium állította fel.
Hippokratész óta az orvosok a beteg egészével törődtek. Professzoraink az 1950-es években azt mondták, hogy nem tudunk mindent megtanulni, és a szakosodásra buzdítottak bennünket. Az osztálytársaim megtanultak mindenféle korú beteget kezelni, csecsemőket világra hozni és törött csontokat helyrehozni, de sebészek, belgyógyászok, gyermekorvosok, szülészorvosok és pszichiáterek lettek.
Elsősorban orvosként tekintettünk magunkra. Most már vannak szuperspecialisták, akik esetleg csak egy szervet látnak el. 1950-ben még léteztek elkülönítő kórházak a fertőző betegségek, például a kanyaró és a skarlát ellen; voltak speciális intézmények a tuberkulózisos, gyermekbénulásos és reumás betegek számára.
Egy évtizeden belül az antibiotikumok és a védőoltások lényegében száműzték ezeket a betegségeket. A morfium, az aszpirin, a digitalis, az inzulin, az atropin és a fenobarbitál voltak a leggyakrabban használt gyógyszereink; az orvosok csodálkoztak a szulfátkészítmények és a penicillin csodálatos hatékonyságán, és az antibiotikumokat takarékosan, meghatározott javallatokra használták.
A század végére az orvosok szinte a beteg szeszélye szerint írtak fel antibiotikumokat és más gyógyszereket. A 19. században az anesztézia aszepszis felfedezései megteremtették a modern sebészet alapjait.
