Egyszer voltam buddhista apáca

Olvasói vélemények

A könyv részletes személyes beszámolót nyújt Esther buddhizmusból a kereszténységbe vezető útjáról, feltárva spirituális átalakulását és a két hitről szerzett felismeréseit. A könyv nagy tetszést aratott a lebilincselő történetmesélés és a buddhizmus és a kereszténység közötti elgondolkodtató összehasonlítások miatt.

⬤ Magával ragadó és jól megírt elbeszélés.
⬤ Mély betekintést nyújt mind a buddhizmusba, mind a kereszténységbe.
⬤ Személyes perspektívát kínál, amely átélhető és tanulságos.
⬤ Inspirálja az olvasókat a szerző hitének útján keresztül.
⬤ Kiemeli Isten képességét, hogy más vallási kontextusban is képes elérni az embereket.

⬤ Néhány olvasónak aggályai lehetnek a szerző jelenlegi karizmatikus hovatartozásával és hitének teológiai alapjaival kapcsolatban.
⬤ Egyesek úgy látják, hogy a szerzőnek személyes problémái vannak, amelyek hatással lehetnek az elbeszélésre.
⬤ Nem biztos, hogy kielégíti azokat az olvasókat, akik a két vallás szigorúan tudományos összehasonlítását keresik.

(21 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

I Once Was a Buddhist Nun

Könyv tartalma:

(Részlet az) 1. fejezetből.

1 A mélyponton.

Békét hagyok veled.

Az én békémet adom nektek. Ne nyugtalankodjék és ne féljen a ti szívetek".

(János 14:27 Nkjv)

1991. július 21-én, vasárnap reggel volt, egy meleg nyári napon. A szélfútta dombtető ma kellemes napsütésben fürdött. Egy buddhista kolostorban éltem, az angliai Londontól északra. Rossz időben gyakran sivár helynek tűnt a fakunyhókkal tarkított hely, amelyekben éltünk. A kunyhók ideiglenesnek tűntek, a föld fölé épültek, ami úgy tűnt, hogy a hideg levegő csúnya széllökéseit bátorítja, hogy alájuk fújjanak. A mezőn ültetett fák és bokrok még nagyon fiatalok voltak, de már kezdtek egy kicsit zöldebbé tenni a környéket.

Még nem ettünk, de aznap nem voltam éhes. Más dolgok jártak a fejemben. Én voltam a közösség azon kevés felszentelt tagjainak egyike, akik a templomban maradtak. Majdnem mindenki, beleértve a nálunk tartózkodó laikusokat és vendégeket is, kora reggel elutazott, hogy részt vegyen egy felszentelési szertartáson a másik dél-angliai kolostorunkban. Ez volt az év egyik fénypontja, a legnagyobb szertartásos eseményünk - az egyetlen nap, amikor az alkalmas férfiak és nők letehették a magasabb felszentelést. Élvezettel néztem végig az új emberek felszentelését. Izgalmas és jelentőségteljes volt számomra. Általában nem hagytam volna ki. De idén nem akartam ott lenni. Engedélyt kértem, hogy ne menjek.

Nyolc évig éltem buddhista templomban, ennek nagy részét Angliában töltöttem apácaként (bár az első hat hónapot egy thaiföldi erdei templomban töltöttem, mielőtt felszentelődtem). Két felszentelésen is részt vettem, először novíciusként, majd buddhista apácaként (tíz fogadalmi apáca néven ismert). Mélyen kerestem az igazságot, és erősen hittem abban, hogy a buddhizmus elvezethet oda. Feladtam mindent, ami szükséges volt ahhoz, hogy a buddhista utat kövessem.

Egyesek ezt szélsőséges életmódnak tarthatják. A buddhista apácák élete szigorú és fegyelmezett volt. Számos aszketikus gyakorlatot tartalmazott, amelynek célja az volt, hogy az igazság keresése érdekében lemondjon a világ örömeiről. Céljuk az volt, hogy leegyszerűsítsék az életet, és segítsenek elszakadni a földi dolgoktól. Így élni gyakran nagyon fárasztó volt, de számomra normális lett, és nagyon is a részemmé vált. Keveset aludtunk, naponta csak egyszer étkeztünk, és sok érzékszervi megvonást éltünk át. Nem hallgattunk rádiót vagy televíziót, és így valamilyen szinten el voltunk vágva a világtól. Ismert voltam a buddhizmusba vetett erős hitemről, és soha nem kételkedtem igazán az ilyen élet értelmében. Egészen mostanáig.

Valami drámaian megváltozott.

Komolyan kételkedni kezdtem a buddhizmusban. Ilyen még soha nem történt, és ennek következtében belsőleg megrendültem és kissé zavarba jöttem, ami egyiket sem szerettem. Biztosra akartam és kellett is mennem. Nem tudtam, mi történik velem, vagy hová tűnik el az az erős, kitartó hit, ami egykor megvolt bennem: úgy éreztem, mintha homok csúszna ki az ujjaim közül. Ma a zavarodottság és a belső zűrzavar csúcsán voltam. Nem tudom, hol voltam, amikor meghoztam a döntést, hogy kimegyek a templomból.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy borotvált fejjel és sötétbarna köntösben futok le a közeli falu hagyományos anglikán templomába. Teljesen spontán történt. Nem tudtam, hogy kit vagy mit fogok ott találni. Egyszerűen csak azon kaptam magam, hogy kiszakadok a kolostorból, és rohanok lefelé a dombon. Menet közben tudatosult bennem, hogy senkitől nem kértem engedélyt a távozásra. Ez sürgősebb volt, mint az etikett! Egyszerűen elmenekültem. A fejemben forgott a pörgés. Arra gondoltam, hogy beszélnem kell valakivel.

Meg kell értenem, mi történik velem. Mélyen legbelül éreztem, hogy valaki a gyülekezetben tudni fogja a választ, de fogalmam sem volt, hogy ki és miért.....