Olvasói vélemények
Összegzés:Rob Young „Electric Eden” című könyve a brit folkzene újjáéledését és hanyatlását mutatja be, részletesen bemutatva a 20. század elejétől az 1970-es évekig tartó fejlődését. A könyv kitér a műfaj fontos alakjaira, mozgalmaira és kulturális kontextusára, így értékes forrás a brit folk és folk rockzene kedvelői számára.
Előnyök:A könyv jól kutatott, lebilincselő, és mélyreható részleteket közöl mind a jól ismert, mind az ismeretlen folkművészekről. Sikeresen krónikázza a brit folk-színtéren belüli történelmet, kulturális jelentőséget és együttműködéseket. Sok olvasó találta informatívnak, új zenei felfedezésekre inspirálónak, és dicsérte az elbeszélésfolyamot és az írásmódot.
Hátrányok:Néhány olvasó úgy érezte, hogy a könyv túlságosan mélyre merül a múltban, ami bizonyos részeket kevésbé relevánssá tesz. Néhányan megjegyezték, hogy az írás időnként sűrű és akadémikus lehet, ami esetleg koncentrált olvasást igényel. Voltak olyan megjegyzések is, amelyek történelmi pontatlanságokra és egyes neves művészek hiányára utaltak. A könyv utolsó részét néhány kritikus kevésbé tartotta meggyőzőnek.
(88 olvasói vélemény alapján)
Könyv tartalma:
A Kirkus Reviews 2011 legjobb nem szépirodalmi műve.
Az 1960-as évek végén, amikor a populáris kultúra a rockzene hangjain száguldott előre, néhány bátor zenész inkább visszatekintett, és megpróbálta visszaszerezni az angol gyökérzene elveszett kincseit, és az új kor számára aktualizálni azokat. A Fairport Convention, a Pentangle, a Steeleye Span és Nick Drake lemezeit ma "folk rock"-ként ismerjük, de Rob Young epikus, magával ragadó könyve világossá teszi, hogy ezek a zenészek évtizedekig tartó törekvést vezettek az angol zene - és vele együtt a miszticizmus és a pogányság, a kézművesség és a közösségi élet iránti ősi lelkesedés - visszaszerzésére.
Közhely, hogy a rock és az R&B a hatvanas évek elejének folk és blues megújulásából született, és Young varázslatos történetmesélés és briliáns kommentárok segítségével mutatja be, hogy Angliában hasonló megújulás inspirálta a Beatlest és a Pink Floydot, a Led Zeppelint és a Trafficot, Kate Busht és a Talk Talk Talkot. A folkloristák lejegyezték a régi dalokat és táncokat. A marxisták a népzenét a nép igazi hangjaként állították előtérbe. Olyan zeneszerzők, mint Benjamin Britten és Ralph Vaughan Williams gazdag neohagyományos díszleteket dolgoztak ki. Ma az "acid folk" mozgalom úttörői ezt a zenét tekintik a sajátjuk mintájául.
Az Electric Eden az a ritka könyv, amely valami igazán újat tud mondani a könnyűzenéről, és Greil Marcus Lipstick Traces című könyvéhez hasonlóan a zenét használja arra, hogy összekösse a pontokat a művészet és a társadalom, a hagyomány és a vad, sajátos kreativitás izgalmas történetében.
