Sung Birds
A madárdal zene? A középkorban a leggyakoribb válasz erre a kérdésre az volt, hogy "nem".
Elizabeth Eva Leach a Sung Birds című könyvében a madárdal középkor utáni felhasználását követi nyomon a nyugati zenei kultúrában. Először elmagyarázza, hogy az ilyen dallamos hang miért nem volt zene a középkori gondolkodók számára, majd a zene ontológiáját, az énekesek és a madarak közötti összehasonlítások jelentőségét, valamint a művészet és a természet kapcsolatát vizsgálja, ahogyan az a késő középkori költészet zenei előadásában megjelenik.
Ha a madárdal nem volt zene, hogyan kell értelmeznünk a madárdal zenei ábrázolását az emberi zenélés során? Mit árul el nekünk az énekesekről, a hallgatóikról és a világi polifónia erkölcsi státuszáról? Miért éppen a tizennegyedik században kezdődött ez a gyakorlat, amely mind a mai napig folytatódik Messiaen és mások zenéjében? Leach az énekről, a nyelvről és a racionalitásról szóló középkori vitákat tárja fel, amelyek alapfogalmai változatlanul fennmaradtak napjainkig. Nemcsak azokat a dalszövegeket vizsgálja, amelyekben énekeseik a madarak énekét vagy beszédét szólaltatják meg, hanem azokat is, amelyek más természetes, nem zenei hangokat, például emberi kiáltásokat vagy kutyák ugatását jelenítik meg. A madárdalok veszélyes édességére hivatkoztak a zenei etikáról szóló vitákban, amelyek a racionális emberi férfiassággal való összehasonlításban az irracionális vadállat és a kevésbé racionális nő közötti potenciális elcsúszás miatt a női éneklést a nem teljesen emberinek ábrázolják.
Leach érvelése a hangfelvételek megjelenésével zárja le a kört. Ez a technológiai forradalom - akárcsak középkori megfelelője, a kottáskönyv feltalálása - ismét a nyugati kultúra egyik legégetőbb kérdésévé tette a zene és a természet kapcsolatát.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)