Olvasói vélemények
Összegzés:A könyv Bernard Tschumi esszéinek gyűjteménye, amely a modernizmust és a posztmodern nosztalgiát kritizálja az építészetben, és egy új, a téren, az eseményen és a mozgáson alapuló keretet javasol. Míg egyesek elgondolkodtatónak és lényegesnek tartják, mások túlságosan bonyolultnak és öncélúnak kritizálják.
Előnyök:⬤ Friss nézőpontot kínál az építészetről, megkérdőjelezve a hagyományos nézeteket.
⬤ Gondolatébresztő és releváns az építészhallgatók és a szakemberek számára.
⬤ Figyelemre méltó és hatásos idézeteket tartalmaz.
⬤ Értékes kiegészítője az építészetelmélet kritikai könyvtárának.
Hátrányok:⬤ Az írói stílus túlságosan bonyolultnak és nagyképűnek tűnik.
⬤ Néhány kritikus nehezen érthetőnek találta a tartalmat.
⬤ Tschumi építészeti munkáinak kritikája és azok gyakorlati relevanciája.
⬤ Vegyes kritikák, néhányan mélységesen felvilágosulatlannak minősítették.
(8 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Architecture and Disjunction (Tschumi Bernard (Bernard Tschumi Architects))
Könyv tartalma:
Bernard Tschumi avantgárd teoretikus és építész egyaránt ismert írói és gyakorlati munkásságáról.
Az Architecture and Disjunction, amely Tschumi 1975 és 1990 közötti esszéit gyűjti egybe, világos és provokatív elemzése számos olyan kulcsfontosságú kérdésnek, amely az elmúlt két évtizedben foglalkoztatta az építészeti diskurzust - a dekonstruktív elmélettől az esemény és a program fogalmával kapcsolatos legújabb aggodalmakig. Az esszék a kortárs elmélet különböző témáit dolgozzák fel, ahogyan azok az építészet tényleges létrehozásához kapcsolódnak, és megpróbálják a tudományágat egy új világkultúrához igazítani, amelyet egyszerre jellemez a diszkontinuitás és a heterogenitás.
A kötetben számos olyan korszakalkotó esszé szerepel, amelyek széles körű figyelmet keltettek, amikor először jelentek meg magazinokban és folyóiratokban, valamint újabb és aktuálisabb szövegek. Tschumi diskurzusát mindig is radikálisnak és nyugtalanítónak tartották. Szembefordul a modernista ideológiával és a posztmodern nosztalgiával, mivel mindkettő korlátozó kritériumokat állít fel arra vonatkozóan, hogy mi tekinthető "legitim" kulturális állapotnak.
Amellett érvel, hogy a közvetlen kulturális helyzetünkre kell összpontosítani, amelyet egy új posztindusztriális "otthonosság" jellemez, amely a többcélú programokkal rendelkező épületek ad hoc felépítésében tükröződik. A New York-i állapotot és a tokiói káoszt így legitim városi formákként érzékeli.
