Értékteremtés élő munkával: A Normative and Empirical Study - Vol. 2.

Olvasói vélemények

Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.

Eredeti címe:

The Creation of Value by Living Labour: A Normative and Empirical Study - Vol. 2

Könyv tartalma:

A könyv Cheng professzor "Új négy elmélet" című, az értékről, a gazdagságról és az elosztásról szóló elméletére támaszkodik, amelyek közül az "új élőmunka-értékelmélet" különösen kreatív. Alapgondolata a következő. Marx szerint minden olyan munka, amely közvetlenül fizikai és szellemi vagy kulturális javakat állít elő a piacokon való cserére, vagy közvetlen szolgáltatásokat nyújt a munka javainak termeléséhez és reprodukciójához, beleértve a belső irányítási munkát és a tudományos és technikai munkát is, az értékteremtő munka vagy termelési munka kategóriájába tartozik. Az elmélet pontosan követi Marx gondolatmenetét az anyagi termelés elemzésében, és kiterjeszti azt minden társadalmi és gazdasági ágazatra.

A második akadálya annak, hogy megértsük a munka sajátos szerepét a kialakuló munkaintenzív technológiákban, az, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan kizárólag a magántermelésre összpontosít. Az alapfeltevés egy olyan ideális termelési rendszerről szól, amelyet teljesen különálló jogi személyek irányítanak, amelyek mindegyike csak a piac számára termel, és csak a piacon keresztül lép kölcsönhatásba másokkal.

A szellemi termelőtevékenységek, mint például a tudományos munka, az alkotó munka, sőt a menedzsment eredményei azonban egyre inkább a társadalom számára általános szerzemény formájában jelennek meg, ami ezért eredendően társadalmi. Marx ezt "általános társadalmi munkának" nevezte. A magánmunka egy vállalkozáson belül egyszerre merít ebből az általános társadalmi munkából és a piacon keresztül megszerzett inputokból. Ugyanez vonatkozik a kulturális munka nagy részére is, amely része annak a folyamatnak, amelyen keresztül maga a munkaerő reprodukálódik, nem utolsósorban alakítva termelőerejét. Ennek legnyilvánvalóbb példája az oktatás, amelyet még a neoklasszikusoknak is el kell ismerniük, egy bizonyos pontig, mint "közjószágot".

Kína gazdaságában a tulajdonformák - állami, magán- és szövetkezeti - kombinációja jelenik meg. Ráadásul ezek a tulajdonformák a kínai társadalom meghatározott és eltérő feltételei mellett nem feltétlenül azonosak a nyugati társadalomban formálisan azonos megfelelőikkel, pontosan úgy, ahogyan a 18. századi Angliában a földtulajdon, bár formálisan azonos volt az ugyanekkori francia ancien r gime-ben uralkodóval, már kapitalista jegyeket öltött, amelyek messze eltértek azoktól, amelyeket az 1789-es forradalom elsöpört.

Kínában még a teljesen magántőke is lényegesen nagyobb, sőt minőségileg is eltérő állami korlátok között működik, mint a teljesen kapitalista gazdaságokban, és képes olyan állami forrásokat igénybe venni, amelyek nem ugyanabban a formában találhatók meg. Természetesen igaz, hogy minden társadalomban léteznek állami korlátok és erőforrások, még azokban is, amelyek büszkén hirdetik kapitalista jellegüket. A neoklasszikus közgazdaságtan azonban nagyrészt figyelmen kívül hagyja ezt a tényt, és úgy beszél, mintha minden termelés olyan magántermelés lenne, mint Leibnitz monádjai. Ennek eredményeképpen bonyolult körülírásokat kell alkalmaznia, hogy tagadja azt a nyilvánvaló tényt, hogy a kormányzat, az oktatás, az egészségügy, az egészségügy, a gondozás és számtalan más köztevékenység nemcsak a társadalom értékéhez és gazdagságához járul hozzá, hanem olyan nélkülözhetetlen szellemi infrastruktúrát alkot, amely nélkül a magántermelés nem is tudna megvalósulni, mint ahogyan levegő, víz vagy napfény nélkül sem tudna megélni. A nyugati elmélet még a kormányzatnak, nemhogy a közszférának, sem tulajdonít termelési tényezői státuszt. Nem csoda, hogy nem tudja megmagyarázni Kína növekedését.