A költészet a költő szívéből áradó különféle érzelmeket transzcendálja. A szavak spontán vérzésének tükörképe, amely felidézi az élmények sokféleségében rejlő boldogságot és melankóliát.
Ezek az érzelmek úgy bontakoznak ki, ahogy a költő előrehalad a különböző életszakaszokban, ciklusokban és körülmények között. A reggeli ébredéstől a napsütésben való sütkérezésen át az egész éjszakai virrasztásig, amely az elmében lakozó szörnyekkel küzd, végtelenül hallgatva az esőt; a szerelem varázsában való hittől a romantika elhanyagolásáig; az álmodozástól és a hittől a kudarcig és a halálig, majd vissza.
A költészet e levelei példák arra, hogyan nő, hogyan vetkőzik és hogyan engedi el a költő az élet és a szerelem fájáról, amely megtartja és oltalmazza őt mindezen évek alatt. Ahogy az idő száguld, és a sors szele az éjszakába tekeredik, a levelek sodródni és vándorolni kezdenek az ismeretlenbe, míg végül lassan, de fájdalmasan az üres földbe hullanak, holtan.