Cinematography in the Weimar Republic: Lola Lola, Dirty Singles, and the Men Who Shot Them
A filmtörténetben a rendező-operatőr együttműködések a munka spektrumán mozogtak, a némafilm korszakban a szerződéses operatőr, a hangosfilm korszakban pedig az operatőr modellje volt jellemző. A weimari korszak német filmművészetében, 1919-33-ban, az intenzív művészi tevékenység és a politikai és gazdasági instabilitás rövid időszakában azonban ezek a modellek egymás mellett léteztek az operatőrök mint független vizuális művészek és a rendezőkkel együttműködők megjelenésének köszönhetően. Az 1920-as évek Berlinje volt a modernista mozgalom interdiszciplináris avantgárdjának fő helyszíne a vizuális, irodalmi, építészeti, formatervezési, tipográfiai, ruházati és előadóművészetben Európában. Az 1918. novemberi fegyverszünet nyomán kitört és a weimari köztársaságot megalapító weimari forradalom az összes művészeti mozgalmat, így az expresszionizmust, a dadaizmust, a Bauhaus-t, a minimalizmust, az objektivizmust, a verizmust és a Neue Sachlichkeitot ("Új tárgyilagosságot") is megmozgatta.
Ezen új stílus- és kultúraközvetítő művészetek avantgárd formái közül a mozi volt az első, és kezdettől fogva az új vizuális technológiák radikális kísérleti gyakorlata, amely meghatározónak bizonyult abban, hogy az emberek hogyan érzékelik a mozgást, a struktúrát, a perspektívát, a megvilágítást, az időbeli időtartamot, a folyamatosságot, a térbeli orientációt, az emberi testtartást, az arc-, hang- és gesztusmegjelenítéseket és saját nézőjüket, valamint a történetmesélés olyan konvencióit, mint az elbeszélés, a helyszín, a téma, a karakter és a szerkezet. Míg a legtöbb művészet iskolákba, mozgalmakba, intézményekbe és egyéb struktúrákba tömörült, a mozi, mint kollaboratív művészet, inkább a gyakorló művészek csoportjai köré szerveződött. Történelmileg a némafilm korszakát (1895-1927) az auteurökkel, Franois Truffaut és más filmesek elődeivel hozzák összefüggésbe az 1960-as években: az aktuális filmesek és úttörők, mint R. W. Paul és Fred és Joe Evans Angliában, Auguste és Luis Lumire és Georges Mlis Franciaországban, valamint Charles Chaplin és Buster Keaton Amerikában, akik a filmgyártás minden kompozíciós, kivitelezési és szerkesztési aspektusát - forgatókönyvírás, rendezés, színészi játék, fényképezés, díszlet-, jelmez- és világítástervezés, vágás és marketing - irányítva személyes látásmódjukat vagy szerzőségüket a filmre helyezték. A szerző és a produkciós együttes kettőssége a legtöbb filmkészítésben termelési hierarchiát hozott létre.
A német némafilmben azonban ez a hierarchia kevésbé volt rang- vagy osztályfüggő, mivel a közös együttműködések elsőbbséget élveztek az egyéni szerzőséggel szemben. Míg a legtöbb országban a némafilmgyártásban a filmkészítő és a rendező szinonimák voltak, addig a német némafilmben a filmemacherin többes számban a rendező és az operatőr, valamint a filmes stáb többi tagja is. Így a német némafilmesek fő hozzájárulása az új médiumhoz és a filmművészethez kevésbé az expresszionista, az új objektív és a naturalista stílusok reprezentációs ikonográfiája volt, mint inkább a társszerzőség és a koprodukció kivitelezési gyakorlata, olyan jellegzetes operatőr-rendező partnerségekben, mint például Theodor Sparkuhl operatőr és Ernst Lubitsch rendező, Fritz Arno Wagner és F. Lubitsch operatőr-rendező együttműködése. W. Murnau, Fritz Lang és G. W. Pabst; Rudolf Mat Carl Theodor Dreyerrel; Guido Seeber Langgal és Pabsttal; Carl Hoffmann Langgal és Murnau-val.
