Florence: A felfogás térképe

Olvasói vélemények

A könyv egy költői és érzelmes reflexió Firenzéről, amelyet vázlatok és akvarellek egészítenek ki. Bár képes szeretetet ébreszteni a város iránt és mélyebb felfedezésre ösztönözni, hiányoznak belőle a gyakorlati információk és a részletes történelmi kontextus.

A könyv szép, költői írói stílusa és elragadó illusztrációi fokozzák az olvasás élményét. Az olvasókat arra invitálja, hogy mélyebben és személyesebben fedezzék fel Firenzét, és különösen a romantikusok és a város szenvedélyes szerelmesei számára vonzó.

A könyv minimális gyakorlati információt és részletes útmutatást tartalmaz Firenzéről. A várost jól ismerő olvasók számára kevés információval szolgálhat, a várost nem ismerők pedig nem biztos, hogy alaposan megértik a város történelmét vagy szépségét.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Florence: A Map of Perceptions

Könyv tartalma:

Sok év telt el azóta, hogy Andrea Ponsi építész Firenzében telepedett le, és még mindig úgy érzi, hogy nem érti teljesen ezt a titokzatos várost. Az, hogy Firenze nem érthető, lehetőséget adhat arra, hogy tovább keressük, hogy felfedezzük. Ponsi Firenzéje végtelenül szuggesztív. Városnézése a folyamatosan változó fény és perspektíva, a lenyűgöző szimmetria és a még lenyűgözőbb aszimmetria, a hirtelen átmenet a nyüzsgő utcákról a legtökéletesebb csendbe.

Bár Ponsi olyan híres helyszíneket is szemügyre vesz, mint a Piazza Santa Croce, a Ponte Vecchio és a Duomo, a könyv határozottan személyes látlelet Firenzéről. A szerző felfigyel a város visszatérő geometriájára - a négyzet alakú udvarokra, a háromszögletű tornyokra, a nyolcszögletű táblákra és oszlopokra -, és rácsodálkozik egy olyan szobára, amely szinte túl nagy ahhoz, hogy szobának lehessen nevezni. Különböző teraszokról szemléli a várost, és az emelkedő és süllyedő háztetők kiterjedését az óceán hullámaihoz hasonlítja. Itt van Firenze mint labirintus, középkori sűrűséggel, amelyet csak a piazzák által keretezett hirtelen égre nyíló kilátások enyhítenek. Ponsi megmutat nekünk egy hatutcás kereszteződést, és elgondolkodik a végtelen sarkok városának rengeteg hegyes szögén, mind a belső, mind a külső terekben.

Firenzében emberek és épületek keverednek. A szerző a hajvágást és a ruhaváltást a friss festékréteggel és az újraszinkronizálással teszi egyenlővé, és azt szemléli, ahogyan egy emberi kéz, ahogyan végigtapogatva magát egy háztömbön, hozzájárul a stukkófal patinájához. Ponsi magát a várost élő testnek tekinti, amelynek ereiben lakói járnak.

Így álmodunk arról, hogy egy építész beszéljen hozzánk, teljes mértékben közvetítve szenvedélyét. A könyv elegáns, tömör prózája - valamint a polgári és az intenzíven személyes közötti egyensúly - a Marcovaldo és a Láthatatlan városok Calvinóját idézi. A szöveget Ponsi saját, szűkszavú, de hangulatos akvarelljei és vázlatai kísérik, amelyek, akárcsak a szavai, inkább szemléltetni, mintsem megragadni igyekeznek. Ez a lírai tisztelgés éppúgy óda a szemlélődés elveszett művészetéhez, mint Firenzéhez - egy olyan városhoz, ahol minden pillanat más, mint a többi.