Értékelés:
Az Adrian Dohertyről szóló könyv egy megrendítő életrajz, amely egy tehetséges fiatal labdarúgó életét tárja elénk, akinek karrierjét tragikusan megszakította egy sérülés. Felfedezi a futballon kívüli szenvedélyeit, például a zenét és a költészetet, kiemelve különc, mégis szerény személyiségét. Az elbeszélés jól megalapozott, és nem csak az ambícióiról és küzdelmeiről szól, hanem arról is, hogy milyen hatással volt a körülötte élőkre. Bár a történet végül tragikus, ugyanakkor megható és elgondolkodtató is, és az olvasót arra a kérdésre készteti, hogy mi lehetett volna.
Előnyök:⬤ Jól megírt és alaposan megalapozott
⬤ új nézőpontot kínál a sportéletrajzok között, mivel Doherty futballon túli életére összpontosít
⬤ mély érzelmeket és együttérzést vált ki
⬤ egy egyedülálló egyéniség lényegét ragadja meg
⬤ rávilágít a sérülések sportolókra gyakorolt hatására és a sport emberi oldalára
⬤ olyan személyes anekdotákat és érintéseket tartalmaz, amelyek a futballrajongókon túl is széles közönséghez szólnak.
⬤ A történet szomorú lehet, és melankolikus érzéseket hagyhat az olvasóban
⬤ néhányan kevésbé találták lebilincselőnek vagy nehezen olvashatónak, mivel harmadik kézből származó beszámolókra támaszkodik
⬤ néhány kritikus megemlítette, hogy kissé eltér a tipikus sportéletrajzoktól, ami nem biztos, hogy minden olvasónak tetszeni fog.
(137 olvasói vélemény alapján)
Forever Young - The Story of Adrian Doherty, Football's Lost Genius
AZ ÉV FUTBALLKÖNYVE A BRIT SPORTKÖNYV DÍJÁTADÓN
A 2016-OS WILLIAM HILL ÉV SPORTKÖNYVE DÍJ JELÖLTJEI KÖZÉ KERÜLT.
'Ez a futballkönyv a „szép játéknál” is fontosabb dologról szól; ez az emberi lélek története. - Mick Hume, The Times
Adrian Doherty nem volt tipikus focista. Egyrészt rendkívüli tehetséggel volt megáldva. Azok, akik a Manchester United ifjúsági csapatában játszottak mellette és figyelték őt az 1990-es évek elején, ragaszkodnak hozzá, hogy olyan jó volt, mint Ryan Giggs - talán még jobb is. Giggs, aki a másik oldalon játszott, azt mondja, hajlamos egyetérteni.
Doherty különc is volt - legalábbis futballmércével mérve. Amikor a kollégái szombat délutánonként az Old Traffordra mentek, hogy megnézzék az első csapatot, ő inkább buszra szállt Manchesterbe, hogy buszozni menjen. Használt ruhákat hordott, imádta Bob Dylant, olvasott teológiát és francia egzisztencializmust, valamint dalokat és verseket írt. Egy csapattársa szerint „olyan volt, mintha Bob Dylan a 7-es számú mezben játszott volna”.
A 17. születésnapján Doherty ötéves szerződést kapott - ami akkoriban példátlan volt egy United-gyerek számára -, és Alex Ferguson azt mondta neki, hogy sztárságra van ítélve. Ami azonban a következő évtizedben következett, az egy olyan rejtélyes, megrázó, szokatlan, mulatságos, de végül tragikus történet, hogy az ember elgondolkodik azon, hogy a fenébe lehetett ilyen sokáig elhallgatni.
Doherty kortársainak, a Manchester United fiataljainak története, akik a „92-es osztály” néven váltak ismertté, jól ismert. Giggs lett a United történetének legkitüntetettebb játékosa; David Beckham a világ legfelismerhetőbb futballistája lett; Gary Neville, Paul Scholes és a többiek neve mindenki számára ismert. A történet, amit nem ismersz, arról a játékosról szól, aki, miután a világ a lábai előtt hevert, egy nappal a 27. születésnapja előtt halt meg egy hollandiai csatornában történt baleset következtében.