Freud elveszett akkordja - A jazz felfedezése a rezonáns pszichében

Olvasói vélemények

Dan Sapen „Freud elveszett akkordja - A jazz felfedezése a rezonáns pszichében” című könyve a jazz és a mélylélektan közötti bonyolult kapcsolatot tárja fel transzdiszciplináris és szakzsargon-mentes megközelítéssel. A könyvet költői és intellektuális stílusa miatt dicsérik, amely friss perspektívát kínál Freud elméleteire, miközben különböző tudományágakból származó gondolatokat sző bele.

A könyvet transzdiszciplináris gondolkodásmódja és gazdag, magával ragadó írói stílusa miatt méltatják. Úgy jellemzik, mint intellektuálisan ösztönzőt, amely újszerű módon ötvözi a jazz és a mélylélektan elemeit. Az olvasók nagyra értékelik Sapen képességét, hogy összetett gondolatokat képes világosan és költőien bemutatni, hozzáférhetővé téve az anyagot, miközben gondolkodásra ösztönöz. A bibliográfiát is értékesnek emelik ki.

Kevés kritikát közölnek, de néhány olvasó úgy találhatja, hogy a szerző megközelítése kevésbé hagyományos vagy akadémikus, mint amire számít. Konkrét hátrányok azonban nem kerültek kiemelten tárgyalásra a recenziókban.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Freud's Lost Chord - Discovering Jazz in the Resonant Psyche

Könyv tartalma:

A Freud elveszett akkordja című könyvében Dan Sapen azt vizsgálja, hogy mit jelent a mélylélektan fejlődése szempontjából, hogy Freudot zavarba ejtette a zene, és az emberi élet szinte minden más aspektusától eltérően kevés mondanivalója volt róla - ez a probléma a pszichoanalitikus gondolkodás korai generációinak legtöbb más tagjával is közös volt. Charles Rycroft pszichoanalitikus írta: „Nem lehet nem sajnálni, hogy a tudattalan egyik úttörője sem gondolkodott természetesen auditív fogalmakban”; mi több, több mint 100 évvel később nemcsak, hogy a zenével önmagában ritkán foglalkoznak pszichodinamikai szempontból, de a jazz-zene szinte teljesen hiányzik a szakirodalomból.

Dr. Sapen alaposan áttekinti a pszichodinamikai elmélet és gyakorlat bonyolult részleteit, valamint áttekintést ad a fejlődéséről, hogy foglalkozzon azzal a lehetőséggel, hogy egy olyan elméleti modell, amely az emberi élet egy ilyen alapvető és mindenütt jelenlévő aspektusáról alig tud valamit mondani, komoly hibát kell, hogy szenvedjen abban a törekvésében, hogy megmagyarázza, mit jelent embernek lenni, hogyan működik az elme és mit hoz létre.

Sapen azonban bemutatja, hogy számos más gondolkodó (Jung, Winnicott, Bion, Loewald, Rycroft) - némelyikük látszólag ellentétes, mások pedig a pszichoanalitikus elvek lényeges továbbfejlesztését és átdolgozását szolgálják - hogyan tudta megvilágítani és integrálni azokat a hiányzó elveket, amelyek oly alapvetőek a zene és a kreativitás - a fejlődés, az álmodás, a gondolkodás és a többi ember közötti bensőséges és társadalmi kapcsolat - szempontjából. A pszichodinamikai irodalomban szinte egyedülálló módon Sapen mélyrehatóan vizsgálja Miles Davis és John Coltrane zenéjét, mint az emberi lét értelmének és dinamikájának megértéséhez oly lényeges élő, lélegző pszichológiai folyamatok példáit, amelyeket Freud számos okból kifolyólag nem tudott megfogalmazni.