Friedrich Schiller azt állítja, hogy az igazi politikai szabadsághoz a szépségen keresztül vezet az út.
Ez az álláspont, akárcsak az „esztétikai levelek” nyelvi és érvelési stílusa, azóta is kritikákra és egymásnak ellentmondó értelmezésekre ad okot. A szerző az „esztétikai leveleket” Schiller sajátos „filozófiai-poétikai” írói és gondolkodói stílusának figyelembevételével értelmezi.
Megmutatja, hogy Schiller gondolkodása leíró és előíró, realista és idealista, pragmatikus és utópikus, racionális-tudományos és esztétikai-analóg elemeket tartalmaz. Schiller tervezete az „igazi politikai szabadságról” úgy válik láthatóvá, mint egy „metapolitikai művészutópia”, amely átfogja és meghaladja a politikát.