Goldwater V. Carter: Foreign Policy, China, and the Resurgence of Executive Branch Primacy
A Goldwater kontra Carter ügy a Legfelsőbb Bíróság döntésének történetét meséli el, amely megerősítette James Earl Carter elnök egyoldalú döntését, amely érvénytelenítette a Kínai Köztársasággal (Tajvan) kötött kínai-amerikai kölcsönös védelmi szerződést, és ezzel lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy kapcsolatokat létesítsen a Kínai Népköztársasággal. Barry Goldwater szenátor és a kongresszus más tagjai pert indítottak Carter ellen, azzal érvelve, hogy az elnöknek ehhez a lépéshez a szenátus jóváhagyására volt szüksége. Carter elnöknek a Kínai Népköztársaság elismerésével kapcsolatos intézkedései egyrészt folytatása voltak a Richard Nixon elnök által megkezdett folyamatnak, másrészt mérföldkőnek számítottak a külpolitikában, amely túlélte a jogi és politikai beavatkozást. Döntésében a Legfelsőbb Bíróság az Egyesült Államok szerződésből való kilépését egyértelműen a politikai, és nem az alkotmányos térbe helyezte.
Goldwater azt állította, hogy ha Carter kiléphetett a Tajvannal kötött szerződésből, akkor egy másik elnök elméletileg kiléphet a NATO-ból, és ezzel veszélyeztetheti a globális politikai rendet. Ironikus módon évekkel később Donald Trump elnök, aki a Goldwater-féle konzervativizmus jegyében állt, éppen ezt a veszélyt jelentette.
Joshua Kastenberg a Goldwater kontra Carter ügyet a végrehajtó hatalom tágabb kontextusába helyezi. Míg az elnöki hatalom FDR New Dealje nyomán megnövekedett, a Kongresszus a vietnami konfliktus idején visszaszorította ezt a kiterjesztést, és olyan korlátozásokat szabott az elnöknek a külpolitika és a nemzetbiztonság területén, amilyenre a Népszövetség 1919-es szenátusi veresége óta nem volt példa. A Bíróság Carter javára hozott döntése azonban a "birodalmi elnökség" növekedéséhez való visszatérést jelentette, amely azóta csak tovább bővült.
