Grand Central Winter

Olvasói vélemények

Lee Stringer könyve erőteljes és filozófiai nézőpontot kínál a hajléktalanságról, részletesen bemutatva a függőséggel és az utcai élettel kapcsolatos személyes tapasztalatait. Az elbeszélés betekintést nyújt a hajléktalanok életének összetettségébe, bemutatva a különböző személyek küzdelmeit és történeteit, miközben Stringer saját gyógyulásához vezető útjára is reflektál.

A könyvet dicsérik erőteljes írásmódja, magával ragadó történetmesélése és a függőséggel és hajléktalansággal kapcsolatos elgondolkodtató betekintése miatt. A kritikusok nagyra értékelik Stringer nyers őszinteségét, humorát és filozófiai elmélkedéseit, amelyek olyan lenyűgöző és magával ragadó stílust mutatnak be, amely sokak számára rezonál. Friss nézőpontot nyújt, amely arra készteti az olvasót, hogy a hajléktalan embereket összetettnek és sokrétűnek lássa.

Néhány kritikus megjegyezte, hogy az elbeszélés néha összefüggéstelen, bizonyos területeken hiányzik belőle a kohézió és a mélység, ami miatt kapkodónak vagy fejletlennek tűnik. Mások azt kívánták, hogy Stringer felépülési folyamatát és a hajléktalanok előtt álló kihívásokat részletesebben mutassák be. A könyv memoár stílusa nem biztos, hogy kielégíti azokat, akik a hajléktalanság átfogó társadalmi kommentárját keresik.

(36 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

A New York Times Notable Book

Akár Lee Stringer írja le „Isten sarkát”, ahogy ő nevezi a 42. utcát, akár barátját, Suzy-t, a kurvát és „lejárt szavatosságú turistát”, akinek csecsemő gyermekére néha ő vigyáz, akár a Street Newsnál szerzett tapasztalatait meséli el, ahol megélhetési bérért kezdett el házalni az újságban, majd cikkeket írt, és egy ideig a mocskolódó főszerkesztője volt, legyen szó a New York-i hírhedt Tombs börtönben töltött kalandjairól, vagy arról, hogy közmunkát végez, vagy arról, hogy éjjel a Grand Central Station alatti alagutakban alszik, nappal pedig konzervdobozokat gyűjt, ez a könyv az utcai élet várható erőszakossága és kétségbeesése mellett a kedvesség, a humor és még a hősiesség apró tetteiben is gazdag. Mindig van hely, írja Stringer, „a jelmezek” csillogása között... még egy csiszolatlan gyémántnak”.

A Grand Central Winter fölött két esemény emelkedik őrszemként: Stringer felfedezi a crack-kokaint, és elkapja az írói bogarat. E két nagyon különböző, mégis furcsán hasonló tevékenység között az 1980-as években Lee élete kibontakozott, és egy odüsszeia alakját vette fel, egy epikus küzdelemét, hogy értelmet és boldogságot találjon a száraz időkben. Az első függőséget végül egy kezelési program segítségével győzte le. A második függőség, az írás még mindig hatalmában tartja.

E könyv számos érdeme közé tartozik, hogy Stringer képes közvetíteni valamit a lecsúszott élet élet vitalitásából és összetettségéből. Az olvasó a dallamát dúdolva távozik belőle, amely inkább bölcs, mint kétségbeesett, kevésbé szól a szégyenérzetről, amelyet akkor érzünk, amikor szembesülünk a kevésbé szerencsések képével, és inkább az örömről, amelyet akkor érzünk, amikor megtapasztaljuk közös emberségünket.