Through Hateful Eyes
Még mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy mi az én életcélom? Ez továbbra is megválaszolatlan marad. Bár néha, amikor új ötleteim támadnak az életem pályájának megváltoztatására, akkor ez lesz a pillanatnyi célom. Aztán beüt a valóság, és újra felteszem a jól ismert kérdést: mi az életcélom?
Édesanyám nem volt az az anyáskodó típus; soha nem ölelt meg, nem csókolt meg, és nem mondta a testvéreimnek és nekem, hogy szeret minket egészen 2011 júliusáig, a halála évéig és hónapjáig. Sajnos, mivel ez évtizedekkel később történt az életünkben, idegenül hatott ránk. A szóbeli bántalmazás és elhanyagolás, amit elszenvedtünk, felülírta azokat a szavakat, amelyeket a halálos ágyán mondott.
Apám, akit 2010 márciusában veszítettünk el, szerepet játszott abban, hogy családi életünk mennyire diszfunkcionális volt. Több mint tizenkét gyereket nemzett, soha nem fizetett igazán gyerektartást, de mindig azt mondta nekünk, hogy szeret minket. Az elsőszülöttem, akit tizenhat évesen, 2005-ben gyilkosság által veszítettem el, még mindig kísért a gondolataimban. Azt mondták nekem, hogy évről évre könnyebb lesz. Én még mindig várok. A megpróbáltatásaim és megpróbáltatásaim során képes voltam elérni, hogy megszerezzem a mester-, az alap- és a társdiplomát, és egyedül neveljem fel a legkisebb gyermekemet. Túlélő vagyok, és mégis megmarad a kérdés, mi az életcélom?