Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 5 olvasói szavazat alapján történt.
Hegel's Naturalism: Mind, Nature, and the Final Ends of Life
Terry Pinkard Hegel központi műveire, valamint az esztétikáról, a filozófiatörténetről és a történelemfilozófiáról szóló előadásaira támaszkodik Hegel naturalizmusának e mélyen tájékozott és eredeti feltárásában. Mint Pinkard kifejti, Hegel naturalizmusának változata valójában az arisztotelészi naturalizmusból merített: Hegel Arisztotelész természetfelfogását olvasztotta össze azzal a ragaszkodásával, hogy a filozófia eredetének és fejlődésének előfeltétele az empirikus fizika.
Ennek eredményeként Hegel úgy találta, hogy bár a modern természetet egészében véve nem céltudatosnak kell érteni, mégis van helye az arisztotelészi céltudatosságnak az ilyen természetben. Egy ilyen naturalizmus biztosítja a keretet annak magyarázatához, hogy hogyan vagyunk egyszerre természeti organizmusok és egyben gyakorlatiasan gondolkodó (önmeghatározó, racionálisan reagáló, értelemmel rendelkező) lények. E mellett érvelve Hegel megmutatja, hogy az a fajta önmegosztás, amely az emberi cselekvőképességre jellemző, az emberi cselekvők számára az arisztotelészi végső életcél aktualizált változatát is biztosítja.
Pinkard két részben tárgyalja az "önmagunkkal való eggyé válás" végső céljának ezt a felfogását. Az első rész arra összpontosít, hogy Hegel hogyan számol be a cselekvésről naturalista szempontból, és hogy a cselekvés hogyan követeli meg ezt az önmegosztást, míg a második rész azt vizsgálja, hogy Hegel szerint a történelmi elbeszélés elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, mit követel meg magától ez a fajta önmegosztás.
Érvelése során Hegel amellett érvel, hogy mind a filozófiai gondolkodás antinómiái, mind a modern élet lényegi töredezettsége nem úgy értendő, hogy mindezt egy magasabb rendű egységben, az "államban" leküzdött egységben kell megérteni. Éppen ellenkezőleg, Hegel bemutatja, hogy a modern intézmények éppúgy nem oldják fel ezeket a feszültségeket, mint ahogy egy átfogó filozófiai beszámoló sem képes elméletileg feloldani őket. A modern gyakorlatok és intézmények feladata (és reflexív szinten a modern filozófia feladata) az, hogy segítsen megérteni és együtt élni éppen ezeknek az ellentéteknek a feloldhatatlanságával.
Ezért, magyarázza Pinkard, Hegel nem az a totalitás-teoretikus, akinek tartják, és nem is "identitás-gondolkodó", la Adorno. Ő egy anti-totalitás-gondolkodó.
