Hitler támadó tengeralattjárói: A Kriegsmarine tengeralattjáró-csapásmérő erői

Olvasói vélemények

Jak Mallmann Showell könyve a tengeralattjárók mélyreható feltárását kínálja, részletesen bemutatva azok építését és működését, kiegészítve a szöveg és a fényképek keverékével. A könyvet azonban kritika érte a vélt elfogultsága és az írásmódja miatt, amelyet egyes olvasók nem találnak meggyőzőnek és nem koncentráltnak.

A tengeralattjárók építésének és működésének részletes feltárása, a szöveg és a fényképek kiegyensúlyozott bemutatása, a téma hiteles szemlélete.

Az írást elfogultnak és fókuszálatlannak érzékelik, gyakran hiányzik belőle a klinikai távolságtartás; egyes olvasók bevezető szintűnek találják, és a tartalom nem feltétlenül felel meg a hadtörténelemmel szembeni elvárásoknak.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Hitler's Attack U-Boats: The Kriegsmarine's Submarine Strike Force

Könyv tartalma:

Adolf Hitler nem felejtette el a német tengeralattjárók sikerét az első világháború alatt, amikor majdnem elvágták Nagy-Britannia létfontosságú importját, és amikor 1935 márciusában felmondta a Versailles-i szerződést, Nagy-Britannia nagylelkűen aláírta az angol-német haditengerészeti megállapodást. Ez lehetővé tette a németek számára, hogy tengeralattjáró-állományukat a brit királyi haditengerészet tonnatartalmának egyharmadára növeljék.

Amikor 1939-ben kitört a háború, a német tengeralattjárók gyorsan akcióba léptek, de a mindössze négy évig tartó gyártás és fejlesztés miatt e tengeralattjárók fő fegyverzete lényegesen gyengébb volt, mint más haditengerészetek hasonló hajóinak, és sok más fő jellemzőjük, például az élet- és harci körülmények is jelentősen gyengébbek voltak. Ennek ellenére a német tengeralattjárók 1940 őszén a brit kereskedelmi hajók ellen indított támadásai rendkívül sikeresek voltak, mivel a támadásokat a felszínen, éjszaka és olyan közelről hajtották végre, hogy egyetlen torpedó is elsüllyeszthetett egy hajót.

Hamarosan azonban a szövetségesek technológiája képes volt a tengeralattjárók éjszakai felderítésére, és az új konvojozási technikák, valamint a tengereket átkutató, erős fegyverzetű, gyors, modern repülőgépek azt jelentették, hogy 1941-re egyértelművé vált, hogy Németország elveszíti a tengeri háborút. Valamit tenni kellett. A Hitler hatalomra kerülése óta bevezetett új generációs támadó tengeralattjárókon sürgős fejlesztésre volt szükség. Ez a II., VII. és IX. típusú tengeralattjárók története, amelyek már a Kriegsmarine tengeralattjáró-flottájának "munkagépe" lettek, és egészen a háború végéig folyamatosan tengerre szálltak, hogy megtámadják a szövetséges hajókat. A II-es típus egy kis part menti hajó volt, amely nehezen jutott el az Atlanti-óceánig; a VII-es típus tökéletesen otthonosan mozgott ott, de nem rendelkezett a jól védett konvojok elleni harcra alkalmas technológiával; míg a IX-es típus egy nagy hatótávolságú változat volt, amelyet úgy alakítottak át, hogy az Indiai-óceánon is bevethető legyen.

A Kriegsmarine neves történésze, Jak Mallmann Showell legújabb könyvében ezeket a támadó tengeralattjárókat vizsgálja meg részletesen. Részletesen ismertetve fegyverzetüket, képességeiket, legénységi felszereléseiket, és azt, hogy milyen volt egy ilyen hajót üzemeltetni, és természetesen a fejlesztésük és hadműveleti történetük történetét is.