Hogyan fessünk egy halottat?

Olvasói vélemények

Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 2 olvasói szavazat alapján történt.

Eredeti címe:

How to Paint a Dead Man

Könyv tartalma:

Harry Bauld játékos és szenvedélyes debütáló művéhez, a The Uncorrected Eye-hoz képest a How to Paint a Dead Man egy lírai ugrás, amely olyan intenzíven tekint a művészetre, hogy a vers valahogy egyszerre válik hallucinatívvá és köznyelvivé. Az új gyűjtemény elhagyja a korábbi művek némelyikének formai táncát, de kiterjeszti a művészet és az amerikai köznyelv élénk és gyakran komikus felfedezéseit. A versek közül sokan - gyakran drámai monológok formájában - szemrebbenés nélküli pátosszal és hirtelen jazzes riffekkel vándorolnak a művészek felé a reneszánsz hogyan-szerzőtől, Cennino Cenninitől kezdve Canalettón, Rembrandton, Magritte-en, a német expresszionistákon és Picassón át.

Bauld többek között Mark Strand és Joyce Carol Oates írótársain keresztül is játékosan megragadja a pillanat viharos szellemét. "Mindig most / úgy tűnik, hogy a művészetre nézünk, és az visszanéz / ránk a perben" - írja a "Szemek" című versében.

A 80-as évek egyik nagy alakja Jean-Michel Basquiat, az egykori utcai graffitiművész, aki világhírnévre tett szert, és huszonhét évesen kábítószer-túladagolásban halt meg. Bauld, aki az év egy részét Baszkföldön tölti, és korábban már írt a régió összetett történelméről, furcsán érzékeny a baszk és Basquiat közötti, látszólag pusztán nyelvi kötődésre. Az "Annunciation"-ben egy basquiat-i angyal hangja az, aki azt mondja: "Te már/születted ezt a lángot/amelynek nem tudod a nevét". A címben szereplő festett "halott" sokféle identitást ölt magára: nemcsak a költő apja, hanem Basquiat, Mark Strand, egy tömeges lövöldözés áldozatai - és maga a lövöldöző -, valamint a megidézett művészek mindegyike, akik Bauld tekintete alatt ironikusan váltak át megfigyelőből megfigyelté, festőből modellé, alkotóból alanyká.

"A művészet mindig köszön, a költészet pedig mindig elköszön" - olvasható Kenneth Koch feliratában a könyv nyitó verséhez, a "Kettősök a régi nyugaton" című, szójátékos és szatirikus felsoroláshoz. ("A nap mindig azt mondja, hogy kussolj, és a hold mindig azt suttogja, hogy mondd tovább....").

Bauld azonban nem csupán burleszkbe és elmosódásra törekszik, hanem arra is, hogy eltörölje ezeket az incselkedő, ám végül felületes kettősségeket. Ez a gyűjtemény mindenféle ellentétet megjelenít, feltár, és végül összeolvaszt: hírnév és homály, nyugalom és erőszak, belső és külső tapasztalat, a valóság és a képzelet. Az ember nem is vár kevesebbet egy olyan költőtől, akinek a saját neve egy oximoron.

Mégis, a halálba hajszolt elégedetlenség és veszteség alárendelt áramlata fölött lebegő öröm is - a művészet üdvöskéje, Bauld esetében verbális és vizuális, az elégiák hagyományos búcsújával szemben: "Az számít, mit teszel, miután elesel/az számít" - írja a "Self Portrait as Marco Polo as Miles Davis" című művében a padlóra került bokszoló Jack Johnsonról, az első fekete nehézsúlyú bajnokról. A "Cadillac Moon"-ban pedig, egy oldalvágással a jelenlegi politikai színtérre, a költő egy autó Basquiat-ábrázolását szemléli:

Egy sor fantázia kerék.

Amelyek úgy játszanak a kezünkben, mint a négykerekűek.

Gyerekeknek, akik, mint a hét művész.

Akik megmentenek minket, ujjaikat festékbarázdákba szántják.

Hogy megváltoztassák a mai égbolt minden színét,...

Kihúzzák a tekintélyelvű holdat és mindent, ami alatta van,...

Szent mocskot csinálnak és továbblépnek.

A How To Paint a Dead Man a múltbeli festményekben felfedezett felfokozott kortárs hangoktól feszülten teszi a saját szent zűrzavarát, és halad tovább.