Ideje meghalni és ideje élni: A katasztrófától a diadalig: úttörő fejlesztések a sebesültek ellátásában a nyugati fronton 1914-18-ban

Olvasói vélemények

A könyv részletes és lenyűgöző beszámolót nyújt a baleseti sebészet és a sérülések kezelésének fejlődéséről az első világháború alatt, kiemelve a példátlan kihívásokkal szembenéző orvosok elkötelezettségét és rugalmasságát. A könyv jól megalapozott, és mind az egészségügyi szakemberek, mind az általános olvasók számára hozzáférhető.

A könyv könnyen olvasható és lebilincselő, rengeteg információt tartalmaz a háborús sérülések kezeléséről. Megrendítő egyéni esettörténetekkel illusztrálja az egészségügyi személyzet szenvedését és elkötelezettségét, és pozitívan emeli ki a medikusok által tanúsított innovációt és rugalmasságot. A szerző empátiája és szenvedélye átüt, így a könyv mind az orvosi, mind a laikus közönség számára élvezetes.

Néhány kritikai észrevétel között szerepel a kicsinyes szakmai hozzáállás említése, amely késleltette az úttörő technikák elfogadását, ami arra utal, hogy e technikák polgári gyakorlatban való alkalmazása során elszalasztott lehetőségekről van szó. Jelentős ellenérveket nem jegyeztek fel, de a hatékony módszerek elfogadásának késedelmével kapcsolatos korlátozások negatívan értékelhetők.

(3 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

A Time to Die and a Time to Live: Disaster to Triumph: Groundbreaking Developments in Care of the Wounded on the Western Front 1914-18

Könyv tartalma:

Ez a munka azt kívánja bemutatni, hogy a Nagy Háború alatt milyen óriási előrelépés történt a sebesült katonák kezelésében, ami jelentősen javította a túlélési esélyeket. A mű leírja az újraélesztés, az altatás és a sebészet terén elért úttörő eredményeket, amelyek megteremtették a modern háborús sebészet alapjait. Hangsúlyozza a vérátömlesztés fontosságát.

1914-ben a sebek végleges ellátása a báziskórházakban történt, néha napokig tartó utazás után. Az újraélesztés gyakorlatilag nem létezett, az altatás gyenge volt, a sebészeti módszerek pedig reménytelenül hiányosak. Sok katonánál katasztrofális sebfertőzés alakult ki, és a súlyos szepszis következtében haltak meg, pedig túl kellett volna élniük.

A második búr háború alatt a sebészek Joseph Lister tanításait követték, aki 1867-ben bevezette az antiszeptikus sebészetet. Az antiszeptikus kötszereket azért alkalmazták, hogy megakadályozzák, hogy a sterilnek tekintett sebekbe káros organizmusok jussanak. Az eredmények kielégítőek voltak, de a búr háborút a Transvaal és az Orange Free State száraz füves vidékein vívták, és a legtöbb sebet nagy távolságból kilőtt, viszonylag kis energiájú puskagolyók okozták. A Nagy Háborút a nyugati fronton Franciaország és Flandria gazdagon trágyázott mezőin vívták, és a sebeket nagy energiájú lövedékdarabok vagy potenciálisan halálos organizmusokat a mélyükben hordozó lövedékek okozták. Sok sebet összevarrtak, és fertőtlenítő kötszereket alkalmaztak a tábori mentőautók kötözőállomásain, mielőtt a betegeket végleges műtétre a báziskórházakba szállították. Az eredmények megdöbbentőek voltak.

Két úttörő sebész megkérdőjelezte a bevett doktrínát, és új sebészeti módszereket vezetett be a klinikusok nagy ellenállása és ellenségessége ellenére, akik nem láttak túl a meglévő kezelési módszereken. Az újraélesztés és az anesztézia az ismeretek bővülésével átalakult, és 1917-re a vérátömlesztés nagyon fontossá vált a túlélés javításában. 1918 májusától az ausztrál egészségügyi személyzet tábori mentőcsapatokat alkalmazott, hogy nagyon rövid időn belül újraélesztést és műtétet végezzenek a sebesült katonáknak, végtagokat és életeket mentve.

Amikor a harcok véget értek, sokan remélték, hogy a konfliktus során levont tanulságokat később a polgári gyakorlatban is alkalmazni fogják. A szakmai féltékenység és rivalizálás néha megakadályozta ezt.