Claim Your Identity: If You Know Who You are You Will Know What to Do
Fiatal fiúként néhány feltételezéssel éltem... Isten van... anya és apa mindig ott lesz... étel, ruha és menedék, soha nem bőségesen, de mindig rendelkezésre áll, varázslatos módon biztosítva lesz, és a New York Yankees megnyeri a World Series-t (ne feledjük, ez a 60-as évek elején volt). Nos, az élet nem volt mindig boldogság, de feltételeztem, hogy jó volt. Kevés öntudattal rendelkeztem, nem aggódtam az önbecsülés miatt, nem voltam annyira öntudatos vagy magabiztos... csak egy gyerek voltam, néhány feltételezéssel... ami nem sok máson alapult, mint egyszerű bizalmon. Nagyjából a legtöbbünk így kezdi. Bizonyára vannak, akik öntudatosabbak, mint mások (főleg a lányok), de az élet jóságába, anyába, apába, tanárba, lelkészbe, politikusba (oké, talán kicsit túlzásba viszem) vetett alapvető bizalmunk az egyetemes narratívánk része. Valahol az idők folyamán a legtöbb ilyen naiv felfogás megváltozik... felnövünk Még a pubertás rémálma és csodája előtt is, az intézményes és személyes bizalmunk legalábbis megkérdőjeleződik, ami a sebezhetőségünk nagyobb tudatosításához vezet, kevesebb bizalmat ad korábbi feltételezéseinknek, ami tovább vezet minket életünk minden aspektusának újraértékeléséhez... a feltétel nélküli szeretet, a hit, a remény, sőt maga az élet. Hű, szerencsére nem egyszerre kell mindezzel szembenéznünk. Milyen nyomasztó lenne. Talán nem feltétlenül drámai stílusban, de szembesülni fogunk vele. Ez a szembenézés önmagunkkal, a belső énünkkel elengedhetetlen a felnőtté váláshoz.
Ahogy Szókratész találóan megfogalmazta: "A meg nem vizsgált élet (ami némileg elkerülhetetlen és elkerülhetetlen), nem érdemes élni". Ez a vizsgálat, amely gyakran az új ismeretek, az oktatás és a tapasztalat, a szakértői értékelés, a szerencsétlen körülmények fényében történik, a legjobb esetben is nehéz lehet azok számára, akik közülünk kevésbé tökéletes (bármi is legyen az) környezetben nőttek fel. Mégis szembe kell néznünk és értékelnünk, ahogy lassan, néha fájdalmasan egyre többet tudunk meg arról, hogy kik vagyunk másokhoz viszonyítva, majd hívőként, Isten kinyilatkoztatásának fényében, amit Isten élő (Jézus) és írott Igéjében magáról adott. Idővel élesen tudatára ébredünk annak, hogy ahelyett, hogy a világegyetem boldogító középpontja lennénk, hibásak, talán megtörtek, határozottan bűnösök vagyunk. Így kevesebbet érünk, mint ahogyan azt korábban álmodtuk. Ha "jó" hívők vagyunk (én 12 évesen jöttem a hitre; szerintem jó kor), talán kevésbé vagyunk sebzettek, mint mások. De mivel az alapvető identitásunk, hogy szeretnek-e vagy sem, hisszük-e, hogy jók vagyunk vagy rosszak, többet vagy kevesebbet érünk-e, körülbelül 8 éves korunk körül alakul ki. Következésképpen, bár csodálatos és viszonylag fiatalon kezdtem Krisztussal, soha nem éreztem magam "jónak" vagy "elfogadhatónak"... de nagyon-nagyon-nagyon keményen próbáltam megfelelni anyának, apának, tanárnak, lelkésznek, Istennek, Mikulásnak (fedezékbe húzva magam), de csak korlátozottan... mivel mindig nem feleltem meg...". Soha nem fogom megcsinálni" és "nem vagyok elég jó", ezek a mondatok gyakran csengtek a fejemben.
Hallottam minden szót Isten szeretetéről, kegyelméről, irgalmáról, jóságáról... de nem tudtam azonosulni vele, mert azt is folyamatosan hallottam, közvetlenül vagy közvetve, hogy soha nem lehetek olyan, amilyet Isten elvár... Szent, szent, szent, szent De nem adtam fel. Elfogadtam azt a hamis hitet, hogy bűnös vagyok, akit a kegyelem mentett meg... örökre sosem leszek olyan, amilyennek Isten akarja, hiszen a bűn, az akarat és az öröklött bűn annyira nyomasztóan károsított, de legalább a Mennybe jutok... Halleluja Ugh........