Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 6 olvasói szavazat alapján történt.
Infrastructural Brutalism: Art and the Necropolitics of Infrastructure
Hogyan ábrázolják a "vízbefulladt város" irodalom, az útifilmek, az energiatájképek és a "halálvonat" narratívák az ipari infrastruktúrák brutalitását.
Ebben a könyvben Michael Truscello az ipari infrastruktúrát nem az összekapcsolhatóság és a mobilitás láthatatlan rendszereként vizsgálja, amely a háttérben tartja a kapitalizmust, hanem a kétségbeesés, a mérgezés és a halál mesterséges miazmájaként. Truscello ezt "infrastrukturális brutalizmusnak" nevezi - ez a megfogalmazás nemcsak az infrastruktúra és a brutalista építészet konkrét esztétikájának történelmi kapcsolatára utal, hanem az ipari infrastruktúrák ökológiai, politikai és pszichológiai brutalitását is leírja.
Truscello az infrastruktúra nekropolitikáját vizsgálja - azt, hogy az infrastruktúra hogyan határozza meg, hogy ki élhet és kinek kell meghalnia - a művészi médiumok szemszögéből. Megvizsgálja a „vízbe fulladt városok” fikcióinak fehér telepes nosztalgiáját, amelyet azután írtak, hogy a Tennessee Valley Authority elárasztotta a vidéki területeket a vízerőmű-projektek miatt; amellett érvel, hogy a road movie a liberális kormányzattal való küzdelmet képviseli; megvizsgálja az olajkapitalizmus romjait a posztindusztriális hulladék fotografikus tájképein; és beszámol a „halálvonat-narratívákról” a holokauszt történetétől a posztapokaliptikus fikcióig. Végül „brisantikus politikára” szólít fel, a meg nem csinálás kultúrájára, amely képes lassítani a kapitalista öngyilkosság előrehaladását. A „brisance” egy robbanóanyag szétzúzó hatására utal, de Truscello a kifejezést az infrastrukturális hatalom legyőzésére szolgáló különféle gyakorlatok jelzésére használja. A brisantikus politika, figyelmeztet, a radikális politika átirányítását igényelné az infrastruktúra, a szabotázs és a kaszkádszerű pusztítás felé egy összekapcsolt világban.