Scribal Habits in Near Eastern Manuscript Traditions
A legtöbb tudós, aki kéziratokat használ kutatásaiban, általában magára az irodalmi tartalomra összpontosít.
De mi a helyzet az írnok szerepével, aki jellemzően a kutatás perifériáján marad? Hogyan tudunk - James Royse, az ÚSZ szövegkritikusa szavaival élve - „gyakorlatilag az írnok válla fölött átnézni”, hogy megértsük azt a folyamatot, amelynek során kézirataink keletkeztek? Ráadásul a kéziratok gyakran sokkal több anyagot tartalmaznak, mint az elsődleges szövegüket alkotó szavak: pontokat és különféle más szimbólumokat, amelyek magánhangzókat (a sémi nyelvek esetében), intonációt, olvasási segédleteket és más szövegbeli jelöléseket jelölnek; széljegyzeteket és szigmákat, amelyek további magyarázó tartalmat nyújtanak, hasonlóan, de lényegesen eltérően a mi modern jegyzeteinkhez és végjegyzeteinkhez; képeket és illusztrációkat, amelyek a főszövegben nem található további anyagot mutatnak be. Ezek az extratextuális (vagy peritextuális) elemek további rétegeket adnak a főszöveghez, és kulcsfontosságúak a szöveg átadási történetének, valamint az írói szokásoknak a megértéséhez.
Ez a kötet olyan tudósok hozzájárulásait gyűjti össze, akik az ilyen extra-, peritextuális elemekre összpontosítanak, amelyek a héber, szír, arab, perzsa és más nyelveken írt közel-keleti kéziratokban találhatók, hogy tanulmányozzák azokat az egyéneket, akik kéziratainkat készítették, és azt, hogy hogyan alakították az általuk másolt irodalmi szövegek átadását.
