Javier Tllez: 4 1/2: Cat. Kunstverein Braunschweig

Könyv tartalma:

Hogyan csinálta ezt Mr. T llez? Ez a katalógus Javier T llez (született 1969-ben Venezuelában) New York-i művész első németországi múzeumi önálló kiállítását dokumentálja. Ez a monográfia már régóta esedékesnek tűnik, tekintve, hogy a művész már számtalan csoportos kiállításon vett részt, például a velencei (2001 és 2003), a sydneyi (2004) vagy a Whitney Biennálén (2008), valamint a Manifesta 7-en. Javier T llez, akinek munkái a fikció és a dokumentáció között ingadoznak, klasszikus színpadi és filmes anyagokat értelmez újra, és dekonstruálja a megszokott társadalmi-kulturális határokat. A művész installációi mellett a Kunstverein bemutatta T llez négy legfontosabb filmjét is. A La Passion de Jeanne d'Arc (Rozelle Hospital, Sydney; 2004) példaértékűnek számít T llez úttörő filmgyártásában. A Jeanne d'Arc (1928) című átdolgozott némafilmet és a Tizenkét és egy marionett című filmet, amelyet egy pszichiátriai klinikán forgattak, kettős vetítésben mutatták be. Tizenkét nő nagyon különböző módon beszél betegségük (depresszió, skizofrénia) intézményi kezeléséről. A Jeanne d'Arc - akit a maga korában lélekszállóként megbélyegeztek és üldöztek, ma pedig meg nem értett látnokként és nemzeti hősként ismerik el - egymás mellé helyezett vetítései egészen új megvilágításba helyezik a betegek betegségeit.

Az Oidipusz marsall (2006) című filmben T llez Szophoklész klasszikus tragédiáját, az Oidipusz rexet nyugati jelmezekkel és japán maszkokkal állítja színpadra. Egy elhagyatott coloradói aranylázas város szolgált díszletként. T llez filmjeiben a maszkok és maszkírozások egy metaszintet vezetnek be. Ambivalens elemként egyszerre lepleznek és demisztifikálnak; destabilizálják a személyiséghatárokat, de egyben szimbolizálják a pszichiátriai betegek - akiket T llez előszeretettel alkalmaz színészként - mimikriára való képességét is. A Vakokról szóló levél a látók használatára (2007) Diderot azonos című klasszikusából és a vakok és az elefánt buddhista példázatából merít. A példázat tudatosítja bennünk, hogy a valóság semmiképpen sem objektív állandó, hanem a saját érzékelésünk határozza meg. T llez Caligari und der Schlafwandler (Caligari és az alvajáró; 2008) című filmje az 1919-es expresszionista némafilm, A Dr. Caligari kabinetje alapján készült. Tell z értelmezésében Dr. Caligari egyfajta terápiás beszélgetést folytat Cesaréval, aki évek óta egyfajta szomnambulista állapotban van, és csak palatáblák segítségével tud kommunikálni. A valóságrétegek keveredése, az identitásváltások és a polifónia közös tematikus szálak, amelyeket T llez filmjei felkarolnak, de reprezentációs technikák tekintetében meg is valósítanak.

Azzal, hogy Erich Mendelsohn az expresszionista építészet ikonját, a potsdami Einstein-tornyot választotta a film helyszínéül, egyúttal a művészet- és filmtörténet egy olyan korszakára mutat rá, amelyben először foglalkoztak a kóros zavarokkal és merítettek belőlük kellő inspirációt.