„A régi iskola festményein a fáknak stílusuk van; elegánsak, de hiányzik belőlük az igazság. Constable-nek ezzel szemben a tükör igazsága van; de bárcsak a tükör egy pompás táj elé kerülne, mint például a Grande-Chartreuse-völgy torkolata, Grenoble közelében, és nem egy szénásszekér elé, amely egy állóvizes csatornában gázol.”
Így kommentálta Sthendal Constable művészetét a Journal de Paris 1824. október 24-i számában.
Talán nem volt őszinte a vágy, amit e szavakkal kifejezett, vagy inkább csak tettetés volt, mert Constable-ben bizonyosan fel kellett ismernie azt a művészi tehetséget, amely mindent, amit ábrázol, magasztossá tud tenni, anélkül, hogy annak ténylegesen annak kellene lennie.
Végül is ez volt az esztétika egyik alapja, amelyet már Arisztotelész is lefektetett, amikor kimondta, hogy nem az ábrázolt téma a fontos, hanem az azt ábrázoló művész képessége; ez teszi a művet műalkotássá.
És pontosan ez volt a helyzet Constable esetében, aki az egyszerű dolgok festője volt, aki abszolút zseniális volt abban, hogy intenzívvé és egyedivé tegye őket, egyedülálló tájképfestő. Az ő ecsetjén fújt a szél, sütött a nap, a természet mérhetetlen életerejét színre váltotta.