Jövő ilyenkor már nevetni fogunk

Olvasói vélemények

Összességében Jacqueline Winspear „Jövő ilyenkor már nevetni fogunk” című memoárja sok olvasóhoz eljut, különösen azokhoz, akik ismerik Maisie Dobbs sorozatát. Miközben személyes történetekkel ragad magával, és nosztalgikus pillantást vet a háború utáni angliai életre, egyes olvasók úgy érzik, hogy hiányzik belőle az a szerkezet és elkötelezettség, amely a regényeiben megtalálható. A memoár egyszerre vonzotta azokat, akik mélyen azonosulnak az élményeivel, és hagyott másokat, akik úgy érezték, hogy nem érdekli őket, vagy inkább a fiktív műveit részesítik előnyben.

⬤ Magával ragadó és átélhető történetmesélés, amely rezonál az olvasók saját élményeivel
⬤ a gyermekkor és a családi élet eleven leírása
⬤ betekintést nyújt a szerző neveltetésébe és a háború utáni Nagy-Britannia történelmi kontextusába
⬤ szívből jövő érzelmek és elmélkedések, amelyeket sok olvasó megrendítőnek talál
⬤ dicséretet kapott az írói minőség és a lebilincselő elbeszélésmód miatt.

⬤ Néhány olvasó úgy vélte, hogy a könyv elkalandozott vagy nem volt egységes
⬤ mások inkább Winspear fikcióit részesítették előnyben, és úgy érezték, hogy a memoár nem volt annyira magával ragadó
⬤ többen problémákat észleltek a szerkezettel és a szervezéssel kapcsolatban
⬤ egyes történeteket véletlenszerűnek vagy összefüggéstelennek éreztek
⬤ vegyes vélemények a mélységről és az önvizsgálatról.

(162 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

This Time Next Year We'll Be Laughing

Könyv tartalma:

A 2021-es Edgar-díj jelöltje a legjobb kritikai/életrajzi könyv kategóriában

„Jacqueline Winspear olyan emlékiratot alkotott angol gyermekkoráról, amely éppoly magával ragadó, mint Maisie Dobbs regényei, éppoly gazdag karakterekben és részletekben, történelemben és emberségben. Írása kedves, elegáns és barátságos.” --Anne Lamott.

A New York Times bestseller szerzője, a Maisie Dobbs-sorozat írója mélyen személyes emlékiratot nyújt családjának a háborúval és nélkülözésekkel szembeni ellenállóképességéről.

Tizenhat regény után Jacqueline Winspear merész lépésre szánta el magát, és memoárok felé fordult, feltárva családja történetének nehézségeit és örömeit. Egyszerre megdöbbentően őszinte és ügyesen visszafogott története a nehéz, megrendítő és lenyűgöző családi beszámolókkal foglalkozik: apai nagyapja gránátlövés-sokkja; édesanyja evakuálása Londonból a villámháború idején; lágy szavú, állatszerető apja kínzó beosztását egy robbanóanyag-mentő csoporthoz a második világháború alatt; szülei roma cigányoknál töltött éveit; és Winspear saját gyermekkorát, amikor a vidéki Kentben komlót és gyümölcsöt szedett, megragadva a földhöz való kötődését és az írói álmát a kezdetektől fogva.

A „Jövő ilyenkor már nevetni fogunk” a háború utáni Anglia ritkán látott, szemet gyönyörködtető és szívből jövő ábrázolása egy angol vidéki gyermekkorról, a munkásosztály rendíthetetlenségéről és a családi titkokról, a művészi ihletről és az emlékezet áráról szól.