Carl Arnold Wilmans 1797-ben Halle an der Saale városában filozófiából doktorált egy olyan értekezéssel, amely aligha lehetett volna merészebb: Azt állította, hogy látens hasonlóság van Immanuel Kant felvilágosult vallásfilozófiája, amely minden kritikátlan ömlengést mellőzött, és a tiszta miszticizmus egy sajátos szeparatista formája között, amellyel személyesen a kvéker mozgalomban találkozott.
És mintha a tiszta miszticizmusnak ez a közeledése a tiszta észhithez nem lenne elég merész, még Knigsbergbe, magához Kanthoz is elküldte írását. Streit der Fakultten (1798) című művében Kant hosszasan idézett a Wilmans által küldött levélből, és merész állításait részletes vizsgálatra átadta tudósának és későbbi életrajzírójának, Jachmannak.
Wilmans téziseit ennek fényében ma is ellentmondásosan vitatják, de szövegét soha nem nyomtatták újra, soha nem fordították le, és alig tárgyalják részletesen. A jelen tanulmány Wilmans latinul írt disszertációját két nyelven, kommentárral kiegészítve dokumentálja, és kidolgozza annak rendszerező jelentőségét az erkölcs és a vallás viszonyának adekvát meghatározása szempontjából, amelyben Kant misztika-kritikája és a kritika nem nem kánti misztikája végül is összefonódik.