Kérem, postás úr

Olvasói vélemények

Alan Johnson emlékiratai, a Please Mister Postman (Kérem, postás úr) a hetvenes-nyolcvanas években postásként és szakszervezeti vezetőként szerzett tapasztalatait dolgozza fel. Míg egyes olvasók lebilincselőnek és élettörténetének értelmes folytatásának találják, mások szerint kevésbé meggyőző, mint első könyve, a This Boy, mivel túl nagy hangsúlyt fektet a postára és a szakszervezeti tevékenységre a személyes anekdoták és az érzelmi mélység rovására.

A könyv élénk betekintést nyújt a társadalomtörténetbe, a postás életébe és a személyes élményekbe, gyakran humorral és együttérzéssel ötvözve. Az olvasók értékelik Johnson szerény ábrázolását, közérthető írói stílusát és azt a képességét, hogy még a hétköznapi témákat is érdekessé tudja tenni. Néhányan értékelik a munkásosztály életéről és a szakszervezetek dinamikájáról szóló hiteles elmélkedéseket is, amelyeket sokan átérezhetőnek találnak.

Sok kritikus úgy érzi, hogy a könyv túlságosan a posta és a szakszervezetek belső működésére összpontosít, ami Johnson első memoárjához képest hétköznapi olvasmányélményhez vezet. Panaszkodnak az érzelmi mélység, a magával ragadó anekdoták és az olykor unalmas politikai viták hiányára. Egyes olvasók az írói stílust is unalmasnak és kiszámíthatónak találják, és megkérdőjelezik Johnson jellemábrázolásának hitelességét.

(637 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Please, Mister Postman

Könyv tartalma:

Az 1970-es évek Angliájáról fest képet, ahol egyetlen ünnepség sem volt teljes a Watney's Red Barrel Party Seven nélkül, a dohányzás inkább volt a norma, mint a kivétel, és a vasárnapi ebédidő a sörről, a bingóról és a cribbage-ről szólt.