Olvasói vélemények
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 13 olvasói szavazat alapján történt.
Eredeti címe:
Stone: An Ecology of the Inhuman
Könyv tartalma:
A Stone feltérképezi a leghétköznapibb anyagunkban, a kőben rejlő erőt, elevenséget és történeteket. A kő túl sokáig a "valóban valódi" tompa tényszerűség, a természet szűkszavú dorgálásának vizsgálhatatlan metaforájaként szolgált. Pedig a középkori írók tudták, hogy a kövek tűzzel együtt hullanak le az égből, az elemek földalatti szeretkezéséből keletkeznek, az Édenből a folyómedrekben bukdácsolnak, és társulnak a kőművesekkel, akik világokat építenek velük. Az ilyen mozgás ökológiai összefonódást és szinte teremtményi ásványi életet sugall.
Bár a geológiai idő megdöbbenthet bennünket, Jeffrey Jerome Cohen szerint a kő állóképessége egyben meghívást is jelent arra, hogy a világot az emberitől eltérő módon fogjuk fel. A kő soha nem igazán tétlen, és mély kihívást jelent a modernitás kiábrándultságával szemben. Működése aláássa az emberi vágyat, hogy elkülönüljön a környezettől, egy olyan kettéválasztás, amely a természetet "odakint", pusztán a kikapcsolódás, a fogyasztás és a kizsákmányolás erőforrásává teszi.
A nagy lendülettel és eleganciával megírt úttörő munka nemcsak a középkor és a modernitás összefonódása miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert jelentős hozzájárulást jelent az ökoteóriához. A "geofília", az "idő", az "erő" és a "lélek" fogalmak szerint rendezett fejezetekből álló Cohen zökkenőmentesen hozza össze a témák széles skáláját, beleértve a kő azon képességét, hogy az embert a hely és az idő nem antropocentrikus léptékébe helyezze át, bizonyos kultúrák "megkövesedését", a kövületek üzeneteit, Bordeaux és Montparnasse építészetét, a Yucca Mountaint és a nukleáris hulladék elhelyezését, a kő azon képességét, hogy évezredeken át kommunikáljon olyan építményekben, mint Stonehenge, és a vitákat arról, hogy a köveknek van-e lelkük, vagy nem szaporodnak.
Bemutatva, hogy amit gyakran a legéletlenebb anyagnak vélnek, az a maga idejében nyugtalan és örökké mozgásban van, Stone méltó módon azzal zárja könyvét, hogy Izlandra visz minket⎯a földre, amely - írja a szerző - "emlékeztet minket arra, hogy a kő, akárcsak a víz, él, hogy a kő, akárcsak a víz, mulandó".
