Olvasói vélemények
Összegzés:A kritikák nagyra értékelik a könyv kontemplatív realizmusba való betekintését, valamint az intellektuális és spirituális növekedés elősegítését. Sok olvasó kifejezi az anyaggal való foglalkozással járó kiteljesedés érzését, kiemelve annak jelentőségét a felszínesség felé hajló világban.
Előnyök:A könyvet dicsérik azért, mert képes elősegíteni az intellektuális és spirituális növekedést, és eredeti betekintést nyújt a bevett eszmékbe. Komoly és fontos műként jellemzik, amely a realizmus és a szemlélődés értelmes védelmét nyújtja. A „szemlélődő realizmus” fogalmát a modern esztétikában való eligazodásban alapvető fontosságúnak tartják, ami a mai társadalomban relevánssá és hatásossá teszi.
Hátrányok:Néhány recenzens megemlíti, hogy nem volt elég ideje a könyvvel való teljes foglalkozásra, vagy sajnálja, hogy nem tudott mélyebb kritikát írni, ami arra utal, hogy egyes olvasók talán nem érzik felkészültnek magukat a könyv teljes mélységének értékelésére. Arra is vannak utalások, hogy a könyv mélysége nem mindenki számára vonzó, különösen azok számára, akik a kortárs vagy felszínesebb kulturális értékekhez igazodnak.
(3 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Contemplative Realism: A Theological-Aesthetical Manifesto
Könyv tartalma:
Mint mindig, de különösen az igazság utáni irrealitás tomboló korában, most is meg kellene hallgatnunk XVI. Benedek pápa felhívását, hogy "kérdezzük meg alaposabban, mi is valójában a "valóság"". Az úgynevezett "realizmus", ha az anyagi kézzelfoghatóságra szorítkozik, elvakíthat minket - ahelyett, hogy kötne minket a dolgokhoz, úgy ahogy vannak. "Nem érdekel bennünket többé a kozmosz? " - kérdezi Benedict. "Valóban reménytelenül bezárkózunk ma a saját kis körünkbe? Nem fontos-e, éppen ma, hogy az egész teremtéssel együtt imádkozzunk? " Ha korunk e kiemelkedő elméje nem téved, és "aki félreteszi Isten valóságát, az csak látszólag realista", akkor kérdezzük meg rendíthetetlen intenzitással és nyitottsággal: mi a valóság? A liturgiához hasonlóan az irodalom is sokféle formában teszi fel ezt a kérdést, amelyek nagyon különbözőképpen válaszolnak rá. Időnként úgy tűnik, hogy mind a művészet, mind az istentisztelet az önreferenciális és következmények nélküli játék modorába és hangulatába, a jelentés nélküli gesztusokba, vagy "bankjegyekbe" (mondja Benedek) "fedezet nélküli pénzeszközökbe" torkollik. A kommunikáció e túlságosan zárt körei elzárják a transzcendenciát.
Az élő keresztény liturgiában - éppen ellenkezőleg - "a gyülekezet nem a saját gondolatait vagy költészetét ajánlja fel, hanem kivonul önmagából, és megkapja azt a kiváltságot, hogy osztozik a kerubok és szeráfok kozmikus dicsőítő énekében". Az élő kontemplatív irodalomban valami hasonló történik: együtt szenvedünk és együtt dicsőítünk a teremtés egészével; a próza hálás hajlandóságot ápol, arra késztet, hogy vágyakozzunk az egész látomása után.
De ez a "szemlélődő realizmus" nevében kiadott manifesztum nem állítja, hogy ex nihilo egy új esztétikai fajt hozna létre. És nem is az irodalmi halaknak ezt a durva iskoláját hirdeti meg, mint a korunkban a szépirodalom valamiféle kiemelkedő vagy egyedüli "útját". Inkább egy olyan irodalmi megközelítést igyekszik artikulálni, amely már létezik a diffúz könyvekben és az élő művészek potenciáljaiban egyaránt. Arra törekszik, hogy összegyűjtse és felpezsdítse ezeket a lelkeket. Mindennél jobban vágyik arra, hogy minél több érdeklődőben - irodalmi képességek ide vagy oda - felgyorsítsa a szemlélődő realista hajlamot. Mert nagyon rossz értelemben (Josef Pieper szavaival élve) "az ember látásképessége hanyatlóban van.".
