Kopasz, bátor és véresen szép

Olvasói vélemények

A kritikák a könyvet mélyen inspiráló és érzelmes beszámolóként ünneplik, amely Danielle rákbetegségen átívelő útját mutatja be, kiemelve erejét, rugalmasságát és pozitív szemléletét. Az olvasók felemelőnek, átélhetőnek és hasznosnak találták mindazok számára, akik hasonló kihívásokkal néznek szembe. Sokan csodálatukat fejezték ki Danielle karaktere és a története által közvetített hatásos életleckék iránt.

Az olvasók a könyvet inspirálónak, felemelőnek és átélhetőnek találták. Sokan értékelték Danielle pozitív hozzáállását és rugalmasságát. Az írás közérthető és magával ragadó, így nehéz letenni. Érzelmi támogatást nyújt a rákbetegségben szenvedőknek, és az olvasók dicsérték a küzdelmek és diadalok őszinte ábrázolása miatt.

Néhány olvasó megemlítette, hogy a könyv bizonyos részei felkavaróak voltak a rák érzékeny témája miatt, különösen a családra gyakorolt hatás miatt. A kritikákban azonban nem emeltek ki jelentősebb negatívumokat.

(11 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Bald, Brave, and Bloody Beautiful

Könyv tartalma:

Ez volt az egyik olyan nap, amely egész életedben veled marad: 2018. november 1., az a nap, amikor egy kis csomót találtam a bal mellemben. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Tele voltam rettegéssel, félelemmel és aggodalommal, hogy mit hoz a jövő. Az elmúlt hónapokban már több családtagomnál is diagnosztizáltak mellrákot, ezt a rettegett betegséget.

Másnap egy vacsorán vettem részt a liverpooli St George's Hallban, egy ikonikus, ünnepélyes épületben, amelyet az egész világon ismernek, és amely az első épület, amelyet a látogatók látnak, amikor kilépnek a Lime Street állomásról. Annyira ikonikus, hogy az elmúlt években számos nemzetközi film forgatási helyszínének hátteréül szolgált.

Azért vettem részt ezen a vacsorán, mert két díjra is jelöltek: Az év alkalmazottja, ami hatalmas megtiszteltetés, és az év innovátora.

Ez két rendkívül rangos díj volt a munkahelyemen, az Aintree Egyetemi Kórházban. Ha azt mondanám, hogy le voltam nyűgözve, az alulbecsülés lenne, de tényleg nagyon boldog voltam, olyan okok miatt, amelyekre később még kitérek a történetemben.

Megnyertem az egyik díjat: az év alkalmazottja. Hihetetlen. Rendkívül büszke és hálás voltam, hogy elismerték az előző öt év során a stroke-adatok és a minőség koordinátoraként végzett kemény munkámat. Még jobb, hogy a díjat Simon Rimmer tévés szakács adta át nekem. Már csak azért is megérte, hogy lefényképezzenek vele.

Élénken emlékszem arra a napra. Az öltözködéssel visszatértem ahhoz a kislányhoz, aki imádta a fodros ruhákat, miután tinédzserként elvesztettem a fociruhák és az edzőruhák miatt. Elhatároztam, hogy nemcsak kívülről, hanem belülről is ragyogni fogok, és pontosan tudtam, milyen ruhát fogok viselni az estére. Ez egy gyönyörű, egész alakos, ezüstös, csillogó ruha volt, és millió dollárosnak éreztem magam benne.

Amikor felvettem a ruhát, rögtön visszarepített abba az időbe, amikor a Miss Liverpool versenyzője voltam. Az emlékek arról a napról átfutottak az agyamon, ahogy álltam és néztem magam a tükörben. Az az este még jobb volt, mint a szépségverseny. Először is nyertem, aztán találkozhattam Simon Rimmerrel, szerintem nem volt rossz este.

Ez péntek este volt. Hétfőn meglátogattam az orvosomat, aki megerősítette, hogy beutal a mellklinikára, mivel érezte a csomót, és tudta, hogy a kórházban kell tovább vizsgálni. Jaj, ne, gondoltam, ez nem lesz jó. Tényleg nem tudom szavakba önteni, mit éreztem, amikor aznap este kisétáltam az orvosi rendelőből. Annyi gondolat és érzelem futott át a fejemen, és nagyon féltem. Mindig a legrosszabbra gondolunk, amikor ilyesmi történik; ez az emberi természet. És pontosan ezt tettem én is.

Az égi magaslatról a kétségbeesés és a félelem mélységeibe jutottam mindössze négy nap alatt - ez egy pokolian meredek és meredek lejtő volt. Remélem, hogy az én utamról szóló történet segíteni fog mindazoknak, akik utánam jönnek ugyanezen a rettegéssel teli úton a teljes egészséghez és a normális munkaélethez való visszatéréshez, és ami még fontosabb, az otthoni élethez, amely még fájdalmasabbá vált, mivel a tizenhat éve tartó társammal való kapcsolatom megromlott. Én és Peter, aki egyben a lányom, Hollie apja is, a kezelésem befejezése után különváltunk, és bár nem volt könnyű, ez volt a helyes döntés számunkra, mint család számára, és Hollie még mindig a legfontosabb személy mindkettőnk számára.