A tanulmány célja, hogy feltárja az irodalmi nevelés lehetőségeit az iskola intézményén belül. A tanulmány kíméletlenül vállalja saját feltevéseit, feltárva a szerző vágyát éppen ezekre a nevelési pillanatokra az irodalomórákon.
Végül éppen az irodalomórákon történő nevelés empirikusan bizonyított megelőzése válik azzá a horizontdá, amely előtt az irodalmi nevelés lehetőségként, hiánypótlásként jelenik meg. De ami ezen a lehetőségen túl különleges, az az a boncoló tekintet, amellyel az „irodalomtanítás” társadalmi gyakorlatának paradoxonai feltárulnak.
Az irodalomdidaktikai kutatás lényeges, páratlan vívmánya a megfigyelés formájának megváltozása és a szöveg, a szubjektum és az olvasás mint tárgyak ebből következő alternatív konstitúciója. Ez a nézőpontváltás a jelenleg uralkodó kompetencia-diskurzust a szöveg és az olvasás esszencialista koncepciójával önreflexióra hívja ki.