A Los monlogos de Ludovico a második regény, amellyel William Castao-Bedoya meglep minket.
A szintén megható Flores para Mara Sucel (Virágok Mara Sucelnak) szerzője ebben a művében újra megerősíti képességeit az emberi mélységek megteremtőjeként. Castao-Bedoya apránként vezet be minket Ludovico világába.
Az olvasó először azt gondolhatná, hogy ez egy olyan karakter, aki arra vállalkozik, hogy megmutassa nekünk a maga korlátolt és unalmas világát, de a történet előrehaladtával felfedezünk egy elsődleges és elemi erejű gömböt, amely nem hiányzik az értelmezéseiből, az érzéseiből, az együttérzéséből és a szenvedélyeiből. A regény nagy és fájdalmas paradoxona azonban az, hogy az olvasó szembesül azzal a drámával, amit Ludovico elszenved, és amit öntudatlanul mond el neki. Életének drámájával, amelyet a megértés hiánya, az engedetlen látása és az ügyetlen füle korlátoz, amelyek töredékes megértésre kárhoztatják, amelyet a fantáziájával próbál kitölteni.
Egy olyan ember drámája, aki gyanútlan iróniát hordoz magában, és akinek egyszerűsége váratlanul a nevetés és a könnyek határára visz minket. Ludovico láthatatlan fátyolként éli meg a kettős hiányt, hogy kifejezze világát és megértse a külvilágot.
© Book1 Group - minden jog fenntartva.
Az oldal tartalma sem részben, sem egészben nem másolható és nem használható fel a tulajdonos írásos engedélye nélkül.
Utolsó módosítás időpontja: 2024.11.13 21:05 (GMT)