Lost in Translation

Olvasói vélemények

A kritikák kiemelik Suzanne Ferriss „Lost in Translation” című könyvének nagyrabecsülését, és kiemelik Sofia Coppola filmjének és témáinak éleslátó elemzését. Az olvasók egyszerre találják a könyvet tudományos szempontból szigorúnak és élvezetesnek, és elismerően nyilatkoznak a részletgazdagságról és a lebilincselő írói stílusról. Néhányan azonban kritizálják, hogy az utazás témájának túlhangsúlyozása a főszereplők közötti érzelmi dinamika mélyebb feltárásának rovására megy.

A könyvet tájékozottnak, éleslátónak és ékesszólóan megírtnak írják le, és meggyőző érveket sorakoztat fel Sofia Coppola mint jelentős filmrendező mellett. Alapos és közérthető elemzést kínál, tele éleslátó kommentárokkal és filmképekkel, amelyek fokozzák az olvasás élményét. Az „Elveszett fordítás” és Coppola munkásságának rajongói izgalmasnak és mélyen kifizetődőnek fogják találni.

Az egyik kritika rámutat, hogy a szerző talán túlságosan is az utazás és a film szerkezete közötti kapcsolatra összpontosít, és ezzel esetleg elhanyagolja a Bob és Charlotte karakterei közötti érzelmi és spirituális kapcsolatot.

(4 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Sofia Coppola Lost in Translation (2003) című filmjében két amerikai találkozik Tokióban, akik mindketten személyes válságot élnek át. Charlotte (Scarlett Johansson), aki nemrég diplomázott filozófiából, bizonytalan szakmai jövő előtt áll, míg Bob Harris (Bill Murray), aki már befutott híresség, megkérdőjelezi életének közepén hozott döntéseit.

Mindketten távol vannak - érzelmileg és térben - a házastársuktól. Egészen addig elveszettek, amíg nem alakul ki közöttük bensőséges kapcsolat. A film megrendítő, híresen kétértelmű zárójelenetében egymásra találnak, hogy aztán elváljanak.

A többszörösen díjnyertes film közelebbi vizsgálatában Suzanne Ferriss az utazás strukturáló eszközét tükrözi: az elemzés egy utazás formáját veszi fel, a tervezéstől az indulásig. Részletesen bemutatja a forgatás bonyolultságát (27 napos forgatás engedélyek nélkül Tokióban), megvizsgálja Coppola képzőművészeti utalásait, finom színpalettáját és a zene használatát a szavak helyett, valamint megvizsgálja a szereplők tapasztalatait a Park Hyatt Tokióban és a kinti kirándulásokon, együtt és egyedül.

Emellett újraértékeli a filmet Coppola más alkotásaihoz viszonyítva, mint egy olyan rendező termékét, akinek jellegzetes filmes kézjegye van: a „coppolizmus”. Alapvetően Ferriss amellett érvel, hogy az Elveszett fordítás nemcsak mozi-klasszikus, hanem klasszikus Coppola is.