Olvasói vélemények
Összegzés:A Mielőtt idegenek voltunk című könyv, amelynek szerzője Renée Carlino, egy megrendítő történet, amely a szerelem, a második esély és az élet bonyolultságának témáját járja körül. A történet Matt és Grace történetét követi, akik sok év különélés után újra összejönnek, és elmélyednek a közös múltjukban, valamint az elhidegülésükhöz vezető eseményekben. Az elbeszélés gazdag, a múlt és a jelen között váltakozik, és a boldogságtól a szívfájdalomig az érzelmek széles skáláját idézi fel.
Előnyök:⬤ Érzelmileg magával ragadó történet, amely visszhangra talál az olvasókban.
⬤ Jól kidolgozott karakterek, amelyek empátiát és befektetést váltanak ki.
⬤ Egyedi elbeszélésszerkezet, amely a múlt és a jelen között váltakozik, mélységet adva a történetnek.
⬤ Gyönyörű próza, amely megragadja a szerelem és a kapcsolatok összetettségét.
⬤ A második esélyek és az elszalasztott kapcsolatok erős témája, amely sok olvasó számára azonosulni tud.
⬤ Magával ragadó jellemfejlődés, amely a személyes fejlődést és az élet kihívásait vizsgálja.
⬤ Szívből jövő kapcsolat a szereplők között, amely a történet során végig érezhető.
Hátrányok:⬤ A tempó problémái, különösen a könyv közepén, ahol néhány olvasó úgy érezte, hogy a könyv vontatott.
⬤ Néhány olvasó úgy találta, hogy a befejezés elsietett, vagy bizonyos cselekménypontok lezárása hiányzott.
⬤ A karakterek néha olyan frusztráló viselkedést mutatnak, ami miatt az olvasók ellentmondásosnak érezhetik a döntéseiket.
⬤ Egy kiszámítható fordulat a cselekményben, ami nem biztos, hogy meglepné a tapasztalt romantikus olvasókat.
(942 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
Before We Were Strangers: A Love Story
Könyv tartalma:
A USA TODAY bestseller szerzőjétől, a Sweet Thing és a Nowhere But Here szerzőjétől egy szerelmi történet egy Craigslist "elszalasztott kapcsolat" bejegyzésről, amely két embernek ad egy második esélyt a szerelemre tizenöt évvel azután, hogy New York Cityben elváltak.
A zöldszemű szerelmesmadárnak:
Tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk, szinte napra pontosan akkor, amikor beköltöztem a cuccaimmal a te szobád melletti NYU-s kollégiumi szobába a Senior House-ban.
Gyors barátoknak neveztél minket. Szeretem azt hinni, hogy ez több volt.
Nem éltünk másból, csak abból az izgalomból, hogy megtaláltuk önmagunkat a zenén (Jeff Buckley megszállottja voltál), a fotózáson (nem tudtam abbahagyni a fényképezésedet), a Washington Square Parkban való lógáson és minden furcsa dolgon, amivel pénzt kerestünk. Abban az évben többet tanultam magamról, mint bármelyik másikban.
Mégis, valahogy minden szétesett. Az érettségi utáni nyáron elvesztettük a kapcsolatot, amikor Dél-Amerikába mentem dolgozni a National Geographicnak. Mire visszajöttem, te már nem voltál itt. Egy részem még mindig azon gondolkodik, hogy talán túlságosan erőltettem-e az esküvő után...
Egy hónappal ezelőttig nem láttalak újra. Szerda volt. A sarkadon hátradőlve, azon a vastag sárga vonalon egyensúlyozva, ami a metró peronján fut végig, az F vonatra várakoztál. Nem tudtam, hogy te vagy az, amíg nem volt túl késő, és akkor eltűntél. Megint. A nevemet mondtad.
Láttam az ajkadon. Próbáltam megállítani a vonatot, hogy köszönhessek.
Miután megláttalak, az összes ifjúkori érzés és emlék visszatért hozzám, és most már egy hónapja azon gondolkodom, milyen lehet az életed. Lehet, hogy teljesen elment az eszem, de lenne kedved meginni velem egy italt, és felidézni az elmúlt másfél évtizedet?
M.
