Milo szemei: Hogyan mentette meg egymást egy vak lovas és vakvezető lova

Olvasói vélemények

Lissa Bachner „Milo szemei” című könyve elsöprően pozitív kritikákat kapott érzelmi mélysége, inspiráló elbeszélése és gyönyörű írása miatt. Az olvasókat magával ragadja a szerző vak lovas utazása és a lovával, Milóval való kapcsolata. Sokan kifejezték, hogy erős érzelmi kötődésük van a történethez, és gyakran könnyeket és örömöt tapasztaltak az olvasás során. A könyvet nemcsak a lovak szerelmeseinek, hanem mindenkinek kötelező olvasmányként írják le, aki reményt és bátorságot keres a nehéz időkben. Több kritikus is kifejezte azt a kívánságát, hogy a történetet filmre vigyék.

⬤ Érzelmileg átütő és inspiráló történet, amely megragadja az olvasók szívét.
⬤ Gyönyörűen megírt, jól kidolgozott karakterekkel és élénk leírásokkal.
⬤ Reményt és bátorítást nyújt a nehézségek leküzdéséhez.
⬤ Széles közönséget szólít meg, beleértve azokat is, akik nem lórajongók.
⬤ Sok olvasó erős személyes kapcsolatot érez a szerzővel és az útjával.
⬤ Nagyszerű az állatbarátoknak és mindazoknak, akik saját küzdelmeikkel küzdenek.

⬤ Néhány olvasó megemlítette, hogy általában rosszul megírt memoárokat találnak, bár ez a könyv kiemelkedett a többi közül.
⬤ Néhány olvasó megjegyezte, hogy a könyv érzelmi jellege az érzékeny olvasókat túlságosan megviselheti, mivel erős szomorúság és öröm érzéseit keltheti.

(23 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Milo's Eyes: How a Blind Equestrian and Her Seeing Eye Horse Saved Each Other

Könyv tartalma:

Nem tudok egyedül átmenni az utcán. Azt sem tudom, hogy nézek ki.

De adj egy lovat és nyolc kerítést, és megállíthatatlan vagyok. Valójában a világ egyik legjobb, törvényesen vak lovasai közé tartozom. Annak ellenére, hogy egy legyengítő betegség miatt az egyik szememre megvakultam, és azzal fenyegetett, hogy a másik szememmel is megvakulok, továbbra is a legmagasabb szinten versenyeztem.

Bár törekedtem a tökéletességre, a lovaglásom nem volt kiváló, és a fogyatékosságomat okoltam a kudarcért. Aztán egy végzetes napon egy rosszul kezelt, mocskos kis ló lépett az életembe. Hittel ugrottam, Milónak neveztem el, és megígértem neki, hogy csak kedvességet és szeretetet fog ismerni.

A következő egy év alatt Milót egészségesen ápoltam, és a kötelékünk olyan erős lett, hogy megesküdnék rá, hogy tudunk egymás gondolataiban olvasni. Tudtam, hogy a mi kapcsolatunk egyedülálló, és alig vártam, hogy elkezdhessek versenyezni vele. Azonban a számtalan késés, a fájdalmas műtétek és a harc azért, hogy megőrizzem azt a kevéske látásomat, ami még megmaradt, megviselte az áldozatot. De Milo mindig ott volt, hogy fejét a vállamra hajtva pihentesse, és lágyan a fülembe lélegezzen.

Minden sikertelen műtét és minden csalódást okozó orvoslátogatás után Milo erős vállán sírtam. Még azután is, hogy teljesen megvakultam, nem voltam hajlandó elengedni őt. Anyám szeretetével és támogatásával sikerült újra nyeregbe pattannom. Milo megfelelt a kihívásnak, és vele, mint "vakvezető lóval", végre azzá a lovassá váltam, aki lenni vágytam.

Az én utam Milóval több, mint a remény és a kitartás története. Ez egy szerelmi történet. És bár a szerelem talán nem győz le mindent, Milo bebizonyította, hogy nincs szükségem szemekre ahhoz, hogy lássak.