Minden út Gettysburgba vezetett: A polgárháború sarkalatos csatájának új szemszögből való vizsgálata

Olvasói vélemények

Az „All Roads Led to Gettysburg” című könyv új nézőpontból mutatja be a gettysburgi csatát, hangsúlyozva az olyan földrajzi elemek, mint a folyók, utak és vasutak jelentőségét a csata kimenetelében. A szerző, Troy Harman azt állítja, hogy a csata helyszínét stratégiailag választották ki, ellentmondva annak a népszerű felfogásnak, hogy véletlen találkozásról volt szó. Bár a könyvet mély elemzéséért és egyedülálló meglátásaiért dicsérik, megjegyzik, hogy a teljes körű értékeléséhez a polgárháború történetének előzetes ismerete szükséges.

⬤ Egyedülálló és részletes elemzést nyújt a gettysburgi csatát befolyásoló földrajzi és logisztikai tényezőkről.
⬤ Értelmes összehasonlításokat kínál a korábbi történészek munkáival, miközben megkérdőjelezi a hagyományos narratívákat.
⬤ Elmélyíti az olvasók megértését a víz és a közlekedési hálózatok fontosságáról a katonai stratégiában.
⬤ Jól kutatott és informatív a polgárháború történelmében jártasak számára.

⬤ Nem alkalmas kezdő olvasóknak vagy a gettysburgi csatával kapcsolatos előzetes ismeretekkel nem rendelkezőknek, mivel zavaró és túlságosan részletes lehet.
⬤ Néhány olvasó szerint az írásmód sűrű és nehezen követhető.
⬤ Túlságosan hiánypótlónak vagy akadémikusnak tűnhet, ami potenciálisan korlátozza a célközönséget.

(17 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

All Roads Led to Gettysburg: A New Look at the Civil War's Pivotal Battle

Könyv tartalma:

A polgárháború történelmének régóta trópusa, hogy Gettysburg egy véletlen csatatér volt. Lee tábornok - tartja a régi történet - vakon vonult be Pennsylvaniába, miközben vezető lovasvezére, Jeb Stuart lovagolt és portyázott, nem kommunikálva egymással.

Eközben Meade tábornok, aki csak néhány napja volt parancsnok, bizonytalanul üldözte az ellenséget, amelynek pontos helyzetét nem ismerte. Így csaptak össze ezek a tudatlan hadseregek 1863. július 1-jén, az első napfénynél Gettysburgnál.

Troy D.

Harman ikonoklasztikus Lee valódi terve Gettysburgnál című művének szellemében új értelmezés mellett érvel: miután Lee megszállta Pennsylvaniát, és az uniós hadsereg üldözőbe vette, a gettysburgi csata teljesen kiszámítható, talán elkerülhetetlen volt. A legtöbb polgárháborús ütközet a főutak, vasutak és vízi utak mentén zajlott; a hadseregeknek embereket és felszerelést kellett mozgatniuk, és szükségük volt vízre az emberek, a lovak és a tüzérség számára.

És mégis, ezt a perspektívát Gettysburg esetében nem vizsgálták meg teljesen. Nézzünk meg egy 1863-as térképet, mondja Harman: nézzük meg a területet, amelyet északon a Susquehanna folyó, délen a Potomac, keleten az északi központi vasútvonal, nyugaton pedig a Cumberland Valley vasútvonal határol. Ez az a hely, ahol a hadseregek 1863 júniusának végén nagy téttel bíró sakkjátszmát játszottak.

Mozgásaikat óvatossági stratégiák irányították, és utak, vasutak, hegyek és hágók, folyók és patakok korlátozták, amelyek mind Gettysburgba vezették a seregeket. Igaz, hogy Lee-t hátrányosan érintette Stuart kóborlása, Meade-et pedig az, hogy újdonsült parancsnok volt, ami mindkettőjüket arra késztette, hogy a West Pointon tanult régi stratégiai és logisztikai alapokhoz nyúljanak - és ezek az ösztönök segítettek megerősíteni a Gettysburg felé irányuló mágneses vonzást. Sőt, amint a csata elkezdődött, Harman szerint a kék és a szürke taktikusan harcolt a két patakért - Marsh és Rock, amelyek nélkülözhetetlenek az emberek és a lovak itatásához és a tüzérség szivacsozásához -, amelyek a csatamezőt keletről és nyugatról jelölik, valamint a Gettysburgba az égtáj minden pontjáról vezető utakért.

Ezt a nézőpontot gyakran figyelmen kívül hagyják a csatáról szóló számos beszámolóban, amelyek a magaslatokra - a Round Tops, Cemetery Hill - mint kulcsfontosságú taktikai célpontokra összpontosítanak. Troy Harman, a Gettysburg Ranger és történész egy életen át tartó polgárháborús kutatómunkára és több mint harminc évnyi, Gettysburg, valamint Pennsylvania dél-középső és Maryland északi részének terepének tanulmányozására támaszkodik, hogy újragondolja a gettysburgi csata történetét.

Eközben megmutatja, hogy még mindig sok mondanivaló van a történelem egyik legtöbbet írt csatájáról. Ez a legjobb fajta revizionizmus.