Értékelés:
Jelenleg nincsenek olvasói vélemények. Az értékelés 3 olvasói szavazat alapján történt.
Mindful Moments: A Pandemic Memoir of Positivity and Gratitude
Amikor 2020. január 1-jén éjfélt ütött az óra, még nem is sejtettük, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznünk abban az évben.
A világméretű járványról szóló hírek és a csak az alapvető szolgáltatásokat nyújtó, helyben elrendelt óvóhelyi védekezés futótűzként terjedt, bizonytalanságot és az ismeretlentől való félelmet keltve.
Empatikus vagyok, a pozitivitást keresem, és ezek az érzelmek minden egyes hírrel és a bizonytalan elszigeteltséggel napról napra fogytak.
Úgy éreztem, hogy felelősségre kell vonnom magam, hogy ragaszkodjak a hálához azáltal, hogy minden nap megosztom a személyes utazásunkat a közösségi médiában, és minden nap megtalálom a hálát a kihívásokban.
Mint minden gyermek esetében, március 17-én az én autista fiamat is hazaküldték távoktatásra. A rutinok megszakadtak, és a kétségbeesetten szükséges szolgáltatások csikorogva leálltak. Neki 1:1 oktatásra van szüksége, és ez lett az én prioritásom.
Néhány nappal később minden nem létfontosságú üzletet bezártak, határozatlan időre. Az önfoglalkoztatók jövedelem nélkül maradtak, egészen hónapokkal későbbig, amikor a munkanélküli segélyt jóváhagyták számunkra. Én önfoglalkoztató vagyok.
A férjem irodája bezárt, és ő, mint a legtöbb ember, több mint egy évig távmunkában dolgozott.
Az én fiam autizmusához struktúrára, rutinra és szolgáltatásokra van szükség. Mindezek a szükségletek eltűntek, és egy zavarodott, ijedt és szorongó gyermeket hagytak maguk után, ami kontrollálhatatlan viselkedést eredményezett, ami szeretetet, türelmet és prioritást igényelt. Attól félt, hogy ez a vírus elvesz tőle engem. Olyannyira, hogy aggodalmai egész lényére kihatottak. Én vagyok az ő személye.
Anyaként, feleségként, tanárként, terapeutaként, bizalmasként és üzlettulajdonosként találtam magam, miközben a 93 éves anyukám egy életveszélyes műtét után egy idősek otthonában lábadozott.
Az idősotthonokat keményen sújtotta ez a vírus, és sok szerettünket magával vitte. A felelősség és az aggodalmak nyomasztóvá váltak.
Minden nap kerestem valamit, bármit, amiért hálás lehetek. Mivel nem volt hová mennünk, a távoktatás után sok időt töltöttünk a szabadban. Magunkba szívtuk a napot, a kék eget, hallottuk a madárcsicsergést, kerestünk valakit, bárkit, aki sétál, szerettük a járdán a krétával írt reményteli üzeneteket, szíveket láttunk az ablakokban, mosolyogtunk a sétálótársakra, miközben távolságot tartottunk és kerestük a segítőket. Néhány napon mélyre kellett ásnom, nagyon mélyre, a háláért.
Ezekben a pillanatokban, napokban és hónapokban dolgoztuk végig a lehetetlennek tűnő feladatokat, és hiányoltuk szeretteinket, miközben néztük, ahogy a világ összeomlik a betegség és a számtalan haláleset miatt.
Mivel a prózám pusztán azért indult, hogy magamat tegyem felelőssé azért, hogy ne essek át a ló túloldalára, azt tapasztaltam, hogy sokan nemcsak követni kezdték a történeteimet, hanem örömmel várták őket. Olyannyira, hogy arra ösztönöztek, hogy egy könyvbe foglaljam őket, hogy segítsek másoknak meglátni a pozitívumot a legnehezebb időkben, miközben az elszigeteltség és az autizmus között navigálnak.
Célom, hogy segítsek napsütést hozni a legfelhősebb napjaidba a közössége, a hála, a pozitivitás és az odafigyelés által.