Mit tettél a fülünkkel, hogy visszhangot hallunk?

Olvasói vélemények

Arlene Kim verseskötetét a szellemi ösztönzés és a többrétegű tartalom miatt dicsérik, amely friss nyelvezetével és lebilincselő elbeszéléseivel vonzza az olvasót. A kritikusok kiemelik a versek érzelmi mélységét, amelyek a származás, a veszteség és a személyes mítosz témáit járják körül. A gyűjtemény sikeresen hozza vissza az olvasókat a költészet örömeihez, és mind a kezdő, mind a tapasztalt költészetkedvelők számára nélkülözhetetlennek tartják.

A gyűjtemény tudatnyitó, magával ragadó és felidéző. A versek témáinak és rétegeinek sokszínűsége lehetővé teszi a többféle értelmezést. A játékos és friss nyelvhasználatot, valamint a személyes és kulturális történeteket egybefonó, lenyűgöző elbeszéléseket nagyra értékelik. A kritikusok dicsérik Kim képességét a mítoszok újbóli feltalálására és a költői konvenciókat felrúgó bátorságát is.

Egyes olvasók egyes verseket túlságosan bolondosnak vagy túlságosan bonyolultnak találhatnak, ami csökkentheti az élvezetet. Egy konkrét említés arról, hogy a költészet intenzitásától való elszakadásra van szükség, azt sugallja, hogy a könyv nem mindenki számára lehet, hogy tetszeni fog.

(5 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

What Have You Done to Our Ears to Make Us Hear Echoes?

Könyv tartalma:

AZ AMERIKAI KÖNYVDÍJ NYERTESE

Megdöbbentő debütáló verseskötetében, a Mit tettél a fülünkkel, hogy visszhangokat halljunk?-ban Arlene Kim szembesít azzal, hogy a nyelv miként mitologizálja az emlékezetet, és ezáltal száműz minket saját valódi történelmünkből. A formai választások és az álomszerű részletek egymás mellé helyezésével Kim a bevándorlás élményét kísérő, összefonódott mítoszokat vizsgálja - az elhagyott, csak történetekből ismert országot, az új országot, amelybe a bevándorló családnak egyre mélyebbre kell vándorolnia, és az elágazó utakat, ahol ezek az elbeszélések találkoznak és szétválnak.

Randall Jarrell későbbi verseivel közös nevezőre jutva, és a források szédítő sokaságára támaszkodva - többek között Grimm meséire, koreai folklórra, török közmondásokra, Paul Celanra, Anna Akhmatovára, Antonin Dvorak leveleire és a természeti világ megfejthetetlenségeiről szóló számos fikcióra - Kim feltárja, hogy az én iránti honvágy egyetemes. Ez a kitartó és gyógyíthatatlan vágyakozás az, ami hajt bennünket, miközben utat törünk magunknak életünk sötét erdejében, követve a kenyérmorzsák nyomát, vagy talán nem, és végül rájövünk, hogy „mi vagyunk az egyetlen út”.