MVP

Olvasói vélemények

Az MVP by Rachel Van Dyken egy szívhez szóló kortárs sportromantikus novella, amely Jax, a sztár irányító és Harley, a menyasszonya érzelmi útját követi, aki egy baleset miatt elvesztette az emlékezetét. A történet a szerelem, a veszteség és a tragédia utáni újrakapcsolódásért folytatott küzdelem témáit dolgozza fel, és a szereplők számára egy kielégítő „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” végkifejletben csúcsosodik ki. Az olvasók dicsérték az érzelmi mélységet, a karakterek fejlődését és Van Dyken írói munkásságát, bár néhányan úgy érezték, hogy a novella rövidsége miatt többre vágytak.

Az olvasók nagyra értékelték az érzelmi intenzitást és az erőteljes karakterkapcsolatokat, különösen Jax és Harley között. Az írást dicsérték, mert képes mély érzéseket kiváltani, és sok kritikus megjegyezte, hogy különböző pontokon sírva fakadt. Az összetett kapcsolatok és a személyes küzdelmek ábrázolása nagyon tetszett nekik. A történet magával ragadó, és sokakat vonzott a karakterek útja a gyógyulás és a szerelem felé.

Az egyik gyakori kritika a novella rövid terjedelme volt, ami néhány olvasó szerint úgy érezte, hogy a fontos cselekménypontokat mélyebben is ki lehetett volna dolgozni. Néhányan úgy érezték, hogy a cselekmény zavaros lehet azok számára, akik nem ismerik a Players Game sorozat korábbi könyveit. Emellett néhány olvasó megjegyezte, hogy az események gyorsan bontakoztak ki, ami megnehezítette a kontextus nélküli követést.

(107 olvasói vélemény alapján)

Könyv tartalma:

Rachel Van Dyken, a New York Times #1 New York Times bestseller szerzője egy olyan történetet mesél el, amelyben mindent elveszítünk, hogy aztán újra megtaláljuk... Én voltam az aranyifjú.

Amerika hátvédje. Mindenki számára én voltam a minden. Mindig elérhető voltam.

Szilárd.

Emlékszem, hogy valami nem stimmelt azon a napon. És azóta sem tudtam elűzni ezt az érzést.

Akkor sem, amikor eltemettem a gyermekemet. Akkor sem, amikor a vőlegényem úgy nézett rám, mintha én lettem volna az oka mindennek. Akkor sem, amikor a tükörbe néztem, és torkom szakadtából üvöltöttem.

A futball tartott józan eszemnél. De mindent elvesztettem. És akkor kaptam egy telefonhívást.

Balesetet szenvedett. Nem emlékezett semmire.

Egy úriember nem küzdött érte, nem emlékeztette a fájdalomra. Így hát elengedtem őt. Hagytam, hogy boldogan élje le az életét, amíg meg nem halt, és én elvettem minden sötétséget, minden fájdalmat, minden dühöt.

Csakhogy az univerzumnak beteges humorérzéke volt.

Belém botlott. Üldözött engem. A gyönyörű nő, akit az enyémnek hívtam.

Azt mondta, hogy mosolyt akar csalni az arcomra. Nem tudta, hogy miatta hagytam abba.