Ne állítsd meg a karnevált: Fekete brit zene

Olvasói vélemények

A könyv vegyes kritikákat kapott, egyesek dicsérik a brit zenetörténet mélyreható feltárását, mások pedig rosszul megírtnak ítélik. Míg a zenebarátok számára nélkülözhetetlen, mások szerint nem túl lebilincselő.

⬤ Jól kutatott és tanulságos
⬤ fontos a brit zenei kultúra megértéséhez
⬤ felkelti az érdeklődést a kevésbé ismert zenei személyiségek iránt
⬤ időszerű téma.

Rosszul megírt és hosszadalmas; egyes olvasók számára érdektelen.

(4 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Don't Stop the Carnival: Black British Music

Könyv tartalma:

Black British Music and the people who made it, from Tudor times to the mid '60s.

Ez a történet a birodalom, a gyarmatosítás, majd a második világháború utáni évek szabadság- és függetlenségi mozgalmai által felszabadított új energiák története; a népek határokon átívelő mozgásáról; a zene áramlásáról a háromszög körül, amely Afrikát, a Karib-térséget, az USA-t és Nagy-Britanniát foglalja magában; az ideiglenes, de nagy hatású látogatókról, mint Paul Robeson; és a volt gyarmati népek letelepedéséről, akik zenéjüket Nagy-Britanniába hozták, és megváltoztatták annak formáit és problémáit az új kontextusban. Ez az olyan intézmények története, mint a hadsereg, amely teret biztosított a fekete zenészek számára, de olyan egyének története is, mint John Blanke, VIII. Henrik udvarának fekete trombitása, Ignatius Sancho, Laurence Sterne zeneszerzője és barátja a 18. században, a 19. század eleji utcai előadók, mint Joseph Johnson és Billy Waters, csodagyerekek, mint George Bridgewater, és olyan zeneszerzők, mint Samuel Coleridge-Taylor a 19. század végén, akiknek zenéjét ma is játsszák. Mindenekelőtt azoknak az egyéneknek a története, akik megváltoztatták a brit zene arculatát a háború utáni időszakban, akik együttesen megtermékenyítették a brit jazzt, a könnyűzenét és az utcai színházat olyan módon, hogy az a jelenben is tovább fejlődik.

Ez a történet a Windrush-generációról szól, akik a calypsót és a steelbandet hozták Nagy-Britannia utcáira, az olyan karibi jazz-zenészekről, mint Joe Harriot és Shake Keane, vagy a dél-afrikai apartheidből menekültekről, mint Chris McGregor és Dudu Pukwana, akik a modernitást és Soweto hangzását hozták a brit jazzbe, és a későbbi generációról, akik a ska és a reggae jellegzetes brit akcentusát adták. Kevin Le Gendre könyvének egyik nagy erénye, hogy nem London-központú, és elismeri, hogy sok fontos fejlődés zajlott olyan városokban, mint Manchester, Leeds és Bristol. Mint a BBC, az Independent, az Echoes és más folyóiratok ismert fekete zenei kritikusa, Le Gendre egyszerre rendelkezik történelmi érzékkel és azzal a képességgel, hogy a zenét valóban szemléletesen és értelmesen írja le.