Értékelés:
A könyv kritikai elemzést nyújt az amerikai nukleáris politika 1945-től kezdődő fejlődéséről, különös tekintettel az amerikai légierő és a Stratégiai Légierő Parancsnokság szerepére a hidegháborús stratégiák összefüggésében. Az elbeszélés közérthető, és felvázolja, hogyan fejlődtek a nukleáris stratégiák az idők során, de az írásmód egyes olvasók számára kihívást jelenthet.
Előnyök:⬤ Az amerikai nukleáris politika jól megalapozott és átfogó elemzése
⬤ hozzáférhető és tanulságos elbeszélés
⬤ kiemeli a fontos történelmi összefüggéseket és katonai gondolatokat
⬤ hatékonyan mutatja be a stratégia fejlődését
⬤ értékes a hidegháborút tanulmányozók számára
⬤ a hadtörténelem iránt érdeklődő olvasóknak ajánlott.
Az írásmód nehezen olvasható, a megértés érdekében újraolvasást igényel; nem feltétlenül teljesen operatív jellegű, inkább a doktrinális fejlődésre összpontosít.
(7 olvasói vélemény alapján)
To Kill Nations: American Strategy in the Air-Atomic Age and the Rise of Mutually Assured Destruction
1945 és 1950 között az Egyesült Államoknak globális nukleáris monopóliuma volt. Az A-bomba átalakította a nemzet stratégiai légierejét, és a légierő kiszorította a haditengerészetet az amerikai védelem első vonalából.
A To Kill Nations című könyvében Edward Kaplan nyomon követi az amerikai stratégiai légierő és a nukleáris háborúra való felkészülés fejlődését ettől a korai légi-atomos korszaktól a későbbi időszakig (1950-1965), amikor a Szovjetunió atomerőművi képessége, amelyet a termonukleáris fegyverek és ballisztikus rakéták gyorsítottak fel, sebezhetővé tette az amerikai stratégiai eszközöket, és fokozatosan aláásta a légi-atomos stratégiát. A stratégiai gondolkodásban és a költségvetés elosztásában folyamatosan elsőbbséget kapott az általános nukleáris csere révén a kölcsönösen biztosított megsemmisítés (MAD) felé való elmozdulás. Hamarosan az amerikai nukleáris fegyverzetű, légi bombázóflottákat, amelyeket a konvencionálisan meghatározott - ha valószínűtlen, akkor lehetetlen - győzelemre alakítottak ki, felváltották a túlélésre és büntetésre tervezett rakétaalapú erők.
A légierő visszahúzódott az amerikai biztonságpolitika előteréből. Kaplan megkérdőjelezi a MAD stratégiai doktrína elkerülhetetlenségét és előnyös voltát.
Megvizsgálja azt a folyamatot, amelynek során a MAD-ről szóló kulturális, intézményi és stratégiai elképzelések kialakultak, és éleslátóan használja fel a nukleáris háborút megnyerhetőnek vélő tábornokok és a MAD-nek nevezett öngyilkos paktum hideg intézményi logikája közötti összehasonlítást. Kaplan emellett Eisenhower nukleáris stratégiájának és diplomáciájának újraértékelését is felajánlja, hogy érveljen a légi-atomos katonai erő marginális életképessége mellett, még a ballisztikus rakéták korában is.