Nuclear Japan
Ezek a megállapítások azon a feltevésen alapulnak, hogy mivel a háború az emberiség fejlődésének állandó jellemzője volt, egy nemzet biztonsága és jóléte elválaszthatatlanul összefügg katonai erejével. Ennek illusztrálására a szerző összehasonlítja Velence és Aleppó nagyra becsült történelmi városait. A kettő közül Velence élvezte a középkor legfejlettebb katonai kapacitásának előnyeit, és így hosszan tartó stabilitást élvezhetett, míg Aleppó folyamatosan szenvedett a nagyobb hatalmú ellenségektől. Japán jobban hasonlít az utóbbira.
A háború utáni korszakban a nukleáris fegyverekkel felszerelt államok diktálták az erőviszonyokat. Japán jelenlegi biztonsága szempontjából a négy legfontosabb ország a szövetségese, az Egyesült Államok, valamint az ellenséges vagy potenciálisan ellenséges Kína, Oroszország és Észak-Korea - mindannyian nukleáris fegyverekkel rendelkeznek. Amint azt Kim Dzsong Il észak-koreai vezető és Donald Trump volt amerikai elnök végül eredménytelenül végződött találkozói is illusztrálják, Észak-Koreának egyáltalán nem áll szándékában lemondani nukleáris és egyéb fejlett fegyverzetéről. De még ha ezt meg is tenné, a Japánra leselkedő fenyegetés sokkal fenyegetőbb Kína felől érkezik. A Dél-kínai-tenger militarizálása, a Tajvannal szembeni agresszív szándékai, a Senkaku (Diaoyu) szigetek körüli provokatív magatartása, a könyörtelen katonai terjeszkedése és az az eltökélt szándéka, hogy Amerika mint regionális hegemón helyébe lépjen, kétségtelenül komoly veszélyt jelent Japánra.
A szerző kétirányú stratégiát javasol. Először is, Japánnak ki kell építenie egy olyan méretű és számú nukleáris óvóhely-hálózatot, amely elegendő a lakosság védelméhez - különösen a népes városi területeken, amelyek valószínűleg az ellenség célpontjai lennének. Másodszor, Japánnak csatlakoznia kellene a NATO-hoz, és igénybe kellene vennie az amerikai nukleáris robbanófejek és bombák által nyújtott védelmet, miközben felkészül a háborúra. Ha azonban a NATO-hoz való csatlakozás megvalósíthatatlannak bizonyulna, Japánnak inkább saját atomtöltetek és bombák, valamint atomrakétákkal felszerelt tengeralattjárók kifejlesztésére kellene fordítania a jelenleg az amerikai katonai jelenlét fenntartására szánt forrásokat.
Annak ellenére, hogy a közhiedelem szerint Japánnak az alkotmánya tiltja, hogy atomfegyverekkel rendelkezzen, a szerző rámutat, hogy a kérdést a múltban különböző kormányok vetették fel, egészen Kishi Nobosuke miniszterelnök 1957-es uralkodásáig visszamenőleg. Ráadásul az amerikai tengeralattjárók és atomfegyverekkel megrakott repülőgép-hordozók gyakori kikötői látogatásai gúnyt űznek a Japán által állítólagosan betartott három nukleáris fegyvermentességi elvből. Mivel az amerikai-japán biztonsági szövetség egyáltalán nem garantálja a védelmet, a szerző nem látja akadályát annak, hogy Japán felmondja azt, és belevágjon saját nukleáris fegyverprogramjába. A háború utáni időszakban számos országnak sikerült ilyen fegyvereket kifejlesztenie, és Japán számára is tökéletesen lehetséges, hogy ugyanezt tegye.
Végezetül a szerző olyan helyzetet vetít előre, amelyben Kínának sikerül leigáznia Tajvant, és Amerika a pénzügyi korlátok miatt kénytelen lesz csökkenteni katonai jelenlétét a Távol-Keleten. Az egyetlen ország, amely képes lenne pótolni a hiányt, Japán lenne - amely nukleáris fegyverek beszerzésével képes lenne fenntartani a biztonsági egyensúlyt Kelet-Ázsiában. Ugyanígy képes lenne saját túlélését is biztosítani.
