Omnicide: Mánia, végzet és a jövő a delíriumban

Olvasói vélemények

A könyv a mánia egyedülálló és mélyreható feltárását kínálja költői kereteken keresztül, az egyszerűséget ezoterikus meglátásokkal vegyítve. Néhány ismétlődő elem ellenére szemléletformáló bevezetésként szolgál a közel-keleti irodalomba.

⬤ Nyugtató és megnyugtató rövid szakaszok
⬤ egyedi művészi megközelítés
⬤ elgondolkodtató és elmét átható tartalom
⬤ értékes bevezetés az alulértékelt irodalomba.

A műfajjal nem ismerkedő olvasók számára nyomasztónak vagy meglepőnek tűnhet; egyes részek ismétlődőek vagy túlságosan általánosítóak lehetnek.

(2 olvasói vélemény alapján)

Eredeti címe:

Omnicide: Mania, Fatality, and the Future-In-Delirium

Könyv tartalma:

A költői zavarok töredékes katalógusa, amely feltárja, hogyan kommunikál a mánia a megsemmisítésre való szélsőséges akarattal

Milyen körülmények idézik elő a legapróbb tárgyra vagy tevékenységre való megszállott összpontosítást? És mi okozza, hogy az ilyen mánia halálos meggyőződéssé fajuljon, hogy mindent meg kell semmisíteni? Nem lehet megkerülni a kényszerítő szükségszerűséget, hogy tanulmányozzuk ezt a rejtélyt teljes misztikus összetettségében és nyugtalanító mai visszhangjában - hogy nyomon kövessük a homályos átmenetet a delírium magányos állapota és a világmegsemmisítésre irányuló akarat között....

A mániás hajlam ezeregy változatának (augománia, dromománia, katoptrománia, kolosszománia... ) töredékes katalógusa, az Omnicide a Közel-Kelet legjelentősebb költői tehetségeinek kaotikus képzeletvilágába hatol be, hogy új diskurzust indítson el a megszállottságról, az elragadtatásról, a mértéktelenségről és a delíriumról. E hangokat közvetlen beszélgetésbe helyezve Jason Bahbak Mohaghegh a földalatti gondolatok és értelmezési kamrák, mellékutak és odúk bonyolult hálózatát ássa ki, amelyeken keresztül a mánia kommunikál a végzetességgel. Mint a titkos átjárók, amelyek egy nyüzsgő perzsa miniatűr sokféle részletének egyikéből a sivatag üresen égő immanenciájába vezetnek, mindegyik egy-egy torz, mégis hatékony csatorna, amely összeköt egy vonzó univerzumot (az imádat, az imádás vagy a meghökkenés) a mindent elnyelő feledés ösztönével (gyűlölet, irigység, közömbösség, düh vagy felejtés révén).

A félig történetmesélő, félig elméleti prózában megfogalmazott fogalmi prizmák magával ragadó fraktálja, ritmikus, költői, alattomos, behódolásra felszólító mű, az Omnicide olyan ismeretlen és elidegenítő tájakba szippantja be az olvasót, amelyeknek minden finom eufórikus aspektusa azzal fenyeget, hogy ellenállhatatlan meghívássá válik a mindenség végére.