Értékelés:
Herman Melville „Omoo” című könyve magával ragadó történeteket kínál, amelyek a Déltengeren játszódnak, és a kaland és a polinéz kultúra témáit járják körül. Az olvasók lebilincselőnek találják Melville történetmesélését, bár néhányan megemlítik, hogy néhol nehézkes lehet. Jelentős problémaként emelik ki a könyv problémás utánnyomását, amely a formázás miatt nehezen olvasható.
Előnyök:⬤ Magával ragadó és informatív történetmesélés.
⬤ A polinéziai kultúra és a bálnavadászok életének mélyreható feltárása.
⬤ Leíró írás, amely szemléletesen ábrázolja a tengeren és Tahitin zajló életet.
⬤ Klasszikus mű, amelyet a Melville-rajongók nagyra értékelnek.
⬤ A könyv egyes részei nehézkesnek vagy átugorhatónak tűnhetnek.
⬤ Egy bizonyos kiadást kritizálnak az olvashatatlan apró betűk és a nagy oldalak miatt.
⬤ A könyv nem felelt meg minden elvárásnak, különösen Melville „Moby Dick”-jéhez képest.
(11 olvasói vélemény alapján)
Omoo: Adventures in the South Seas
Omoo: Herman Melville amerikai író második könyve, amely először 1847-ben jelent meg Londonban, és folytatása első déltengeri elbeszélésének, a Typee-nek, amely szintén a szerző dél-csendes-óceáni élményein alapul. A főhős Nuku Hiva szigetét elhagyva egy bálnavadászhajó fedélzetén hajózik, amely Tahiti felé veszi útját, majd lázadás tör ki, és a legénység egyharmada Tahitin raboskodik. A regényből 1949-ben készült el az Omoo-Omoo, a cápaisten című exploitation-film.
Az Omoo előszavában Melville azt állította, hogy a könyv önéletrajzi ihletésű, "egyszerű visszaemlékezésből" írta meg néhány, az 1840-es években a Csendes-óceánon szerzett élményét, és ezt erősítette, hogy a történetet többször is elmesélte családja és barátai előtt. Charles Roberts Anderson tudós azonban az 1930-as évek végén felfedezte, hogy Melville nem egyszerűen az emlékezetére hagyatkozott, és a továbbiakban számos más forrást is feltárt, amelyekre a könyv megírása során támaszkodott.
Később Harrison Hayford Melville-kutató részletes tanulmányt készített ezekről a forrásokról, és az Omoo 1969-es kiadásának bevezetőjében összefoglalta a szerző gyakorlatát, rámutatva, hogy ez egy korábban a Typee-ben alkalmazott eljárás megismétlése volt:
"Tényeket és dátumokat változtatott meg, eseményeket dolgozott ki, idegen anyagokat dolgozott fel, epizódokat talált ki, és mások nyomtatott élményeit sajátjaként dramatizálta. Pusztán plagizált nem, mert mindig átírta és szinte mindig javította az általa kisajátított részeket..... először megírta az elbeszélést a saját emlékei és találmányai alapján, majd forrásműveket használt, hogy kitöltse a már megírt fejezeteket, és hogy új fejezetek anyagát szolgáltassa, amelyeket a kézirat különböző pontjain illesztett be." (wikipedia.org)
