Olvasói vélemények
Összegzés:A Dennis McNally által írt „On Highway 61” kritikái kiemelik, hogy a könyv az amerikai zenét és annak kulturális vonatkozásait vizsgálja, alapos kutatásaiért és lebilincselő történetmeséléséért ünneplik, ugyanakkor kritikával is szembesülnek a tempó és a szerkezet miatt. Miközben értékes betekintést nyújt a zenetörténetbe, egyes olvasók sűrűnek és kihívásnak találják, hogy teljes mértékben foglalkozzanak vele.
Előnyök:⬤ Jól kutatott és informatív
⬤ az amerikai zene átfogó története
⬤ magával ragadó írói stílus
⬤ kiváló a zene szerelmeseinek és a tudósoknak
⬤ egyedi nézőpontot kínál a zenével kapcsolatos kulturális és társadalmi kérdésekről
⬤ élvezetes történetmesélés
⬤ a blues, a jazz és a rock gazdag áttekintése.
Hátrányok:⬤ Néhány olvasó furcsának találja a tempót és az elbeszélést összefüggéstelennek
⬤ a részeket sietősnek vagy kevésnek érezheti
⬤ a stílus inkább hasonlít egy tudományos szövegre, mint egy történetre
⬤ a cím félrevezetheti az olvasót a tartalmat illetően
⬤ néhány ténybeli pontatlanságot jegyeztek fel
⬤ az alkalmi olvasók számára túl igényes lehet.
(38 olvasói vélemény alapján)
Eredeti címe:
On Highway 61: Music, Race, and the Evolution of Cultural Freedom
Könyv tartalma:
Az On Highway 61 a hatvanas évek kulturális genezisében központi szerepet játszó jelentős társadalmi ellenérzés történelmi kontextusát tárja fel. A könyv az elmúlt 150 év amerikai kulturális és zenei fejlődésének mélyebb gyökereit keresi azáltal, hogy megvizsgálja, mit tanult a nyugat-európai kultúra az afroamerikai kultúrától a minstrel korszakától Bob Dylanig tartó történelmi fejlődés során.
A könyv Amerika első nagy társadalomkritikusával, Henry David Thoreau-val és az ő alapvető társadalomfilozófiai forrásával kezdődik: --- a szabadság, az abolicionizmus és az afroamerikai kultúra iránti mély elkötelezettségével. Folytatódik Mark Twainnel, akin keresztül megfigyelhetjük a minstrelsy felemelkedését, amelyet ő is felkarolt, és felforgató szatirikus remekművét, a Huckleberry Finnt. Bár ismerősek, a könyv újonnan megfogalmazott történelmi vonatkozásokba helyezi őket, amelyek új fényt vetnek rájuk, és olyan fejlődést tárnak fel, amely sokkal nagyobb, mint az egyes részek összege.
Ahogy a polgárháború utáni első fekete amerikai generáció felnőtté vált, ők vezették be a nemzeti kultúrába a zenei formák hármasát - aragtime-ot, a bluest és a jazzt -, amelyek származékaikkal együtt a mai napig meghatározzák a könnyűzenét. A ragtime vezette be a szinkópákat, és a modern 20. században a népszerű táncok élvonalába került. A blues a szinkópával és az improvizációval kombinálva hozta létre a jazzt. Louis Armstrong keze alatt érlelődött, és hamarosan fiatal fehér zenészek egy csoportját vonzotta, akik az Austin High Gang néven váltak ismertté, és akik beleszerettek a fekete zenébe, és ihletet kaptak, hogy maguk is játsszák. Eközben felszabadító tiszteletet alakítottak ki városuk és országuk sokszínűsége iránt, amelyet nem egzotikusnak, hanem inkább művészetnek tekintettek. Nem telt el sok idő, és ezek a fiatal fehér lázadók az amerikai popzene - a big band Swing - mesterei lettek.
Ahogy a Bop felváltotta a Swinget, majd a Rhythm and Blues következett, mindegyiknek voltak fehér követői, mint a Beat-írók és az első fiatal rock and rollerek. Még az olyan népszerű fehér műfajok, mint Jimmy Rodgers és a Carter Family countryzenéje is jelentős fekete befolyást tükrözött. Valójában az amerikai zene faj szerinti elméleti szétválasztása nem pontos. Ez a kétfajtás fúzió Bob Dylan korai munkásságában érte el apoteózisát, aki ugyanannak a Mississippinek és a 61-es autópályának az északi végén született és nőtt fel, amely a később általa tanulmányozott fekete zene nagy részének szülőhelye volt.
Amint a könyvből kiderül, a Thoreau-val kezdődő és több mint 100 éven át tartó kapcsolat egy olyan kulturális evolúció volt, amelyben először az egyének, majd a társadalom nagyobb részei szívták magukba a hatalmi struktúra abszolút alján állók, a rabszolgák és leszármazottaik kultúráját, és rájöttek, hogy ők maguk sem szabadok.
